Lehallgatási szupersztráda

De ha véletlenül nem sikerült a titkok közelébe férkőzni, beérték azzal, hogy vélt, ámde nem mindig valós történeteket keringessenek az adott jelenségről vagy személyről.

Regényekbe illő történetei vannak annak is, hogy a valótlan történetek tudatos terjesztése milyen következményekkel jár. Családokat, országokat képes szétzülleszteni, népeket más népek ellen fordítani.
A hatalom gyakorlói viszont már nagyon-nagyon régen professzionális szintre fejlesztették mások titkainak idejében történő kifürkészését, vagy­is a hírszerzést. A távolabbi és a közelebbi múlt számos példával szolgál erre. Honalapító elődeink az elbeszélések szerint a határainkon kívül állandóan megfigyelő, gyors mozgású, kis létszámú lovas csapatokat tartottak, ezek látták el aktuális katonai és más jellegű információval a vezetést, amely így vette elejét a kellemetlen meglepetéseknek. Bonaparte Napóleon belügyminisztere, Fouché szinte minden országon belüli és országon kívüli rezdülésről értesült, aminek jelentősége lehetett. Még a császár közvetlen környezetét is figyeltette. Egy idő után már a császárnak is terhes lett Fuché ügybuzgalma, s emiatt leváltotta. Ám nemsokára visszahelyezte a hivatalába, mert hiányoztak a hasznos információi.

Más. Alig képzelhető el, hogy az 1967-es arab-izraeli konfliktusban az izraeliek olyan rövid időn belül nagy hadi sikereket érhettek volna el anélkül, hogy eleve ne értesültek volna az ellenség szándékairól. Rossz nyelvek szerint az értesülések közvetlenül az ellenség törzskarából származtak. Elmondható, hogy a legutóbbi három évtized előtti időkig a hírszerzés alapjaiban személyfüggő volt, valahogy be kellett épülni oda, ahol az informá­ciókat meg lehetett szerezni, illetve le lehetett fizetni, meg lehetett zsarolni az információkat birtokló embereket. Erről szólnak tulajdonképpen a kémregények és a kémfilmek. Mára azonban, a technika fejlődésének köszönhetően, nagyot változott a helyzet, a hagyományos kémszerepek háttérbe kerültek, a szuper technika helyettesíti ezeket. A kiszemelt célról szerzett információk birtokában könnyen elérhető a nem kívánatos politikus és támogatói eltávolítása, vagy egy civilszervezet lejáratása, közösségek kompromittálása. Gyakorlatilag ennek csak a pénz szab határt. Erre szolgál a legutóbb időkből példaként Berlusconi volt olasz miniszterelnök esete. Eltávolítását éppen egy volt, kissé sértődött amerikai pénzügyminiszter örökíti meg könyvében. Az akcióban érdekelt szereplők a megszerzett információkat használva távolították el a kormány éléről Berlusconit, és rögvest arról is gondoskodtak, hogy a helyére megfelelő „szakértő” miniszterelnök kerüljön. Hasonlóképpen járt a volt görög miniszterelnök is, amikor a drachmára való visszatérés ügyében kilátásba helyezte a népszavazást, mert úgy látta, csak ezen az úton szabadulhat országa az adósságprés nyomása alól. Őt is „szakértő” miniszterelnök váltotta rövid úton és rövid időre.

Snowden óta azonban a világ nagyon sokat tanult a technika alkalmazhatóságáról és arról, hogy az az elmúlt évtizedben mire is volt jó.

A napvilágra került töredékekből is rémes kép bontakozott ki. Sok egyéb mellett kiderült, hogy a lehallgató világfülek nem úgy osztályozzák a világ országait – barát vagy ellenség –, ahogy ezt a közvélemény már régen megszokta. Néha a leghűségesebbnek gondolt baráti országot is az ellenségeknek kijáró intenzitással hallgatták le. A legkirívóbb példa erre Németország esete, ahol a lehallgatás már-már a terroristagyanús országok szintjét érte el. A kormányzat csúcsán ülő Angela Merkel kancellárnak  a mobilkészülékét is lehallgatták. Mindez még az atlanti elkötelezettségüket ebhűséggel bizonygató németeknél is kiütötte a biztosítékot. Nem volt olyan erő, ami egy, a lehallgatások ügyét vizsgáló Bundestag-bizottság megalakítását megakadályozhatta volna, ahol bizony kínos dolgok hangozhatnak el. Kiderült, a hagyományos megoldások nem segíthetnek, újításokkal kell élni. Nyilván a német titkosszolgálatot is érdekli, hogy mi történik voltaképpen a bizottságban. Vásároltak tehát egy 31 éves (Snowden korú) német biztonsági szakértőt, és ő a német államtól húzott fizetése mellé kiegészítésként jó pénzért lehallgatta a vizsgálóbizottságot, és a megbízóknak továbbadta az anyagot. A lehallgató kígyó azonban a saját farkába harapott, mert a mutatvány elbukott, a lehallgatást leleplezték. Szinte nem volt olyan német nyelven megjelenő országos terítésű lap, amely erről az esetről ne cikkezett volna.

Az eset messzemenő tanulságokkal szolgál, s felveti a mai nyugati demokrácia közbeszédben hangoztatott céljai és a valóságban ezek ellen működő erők közötti egyre növekvő ellentmondást. Ha az NSZK-ban ilyen mértékű, barátinak éppen nem nevezhető felderítésre van szükség, abban az országban, amely éppen a napokban a föderális Európa létrehozásának őszinte híve, azaz Juncker mellé állt, és győzködött más hezitáló kormányfőket is, vajon mi a helyzet azokban az országokkal, mint hazánkkal, amelyek irtóznak a nemzeti szuverenitás további brüsszeli korlátozásától.