Legendák öröme

Amikor én először sört ittam – nyilvános helyen –, még egyetlen embernek sem jutott volna eszébe koccintani ezzel az itallal. Ez a hetvenes évek közepén volt, túl voltunk Révai elvtárson, Aczél György még dörmögött ugyan, de egyre kevesebb meggyőződéssel, arról meg semmit nem tudtunk, hogy Kádár esténként néhány ujjnyi whiskyt kortyol a fárasztó munkanap után. Az akkoriban közismert vicc, hogy a magyar értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik meg járhatatlan, még nem mondott sokat: mi csak éppen megkezdtük a gimnáziumot. És szép kora áprilisi napsütésben, amikor tornaórán végre az utcán futhattunk, s a lányok is boldogan szabadultak meg melegítőiktől – elővillantak az ősz óta formálódott idomok, a karok és lábak a téli fehérségükben –, semmi nem utalt arra, hogy zsákutcában vagyunk. Épp ellenkezőleg. Voltak fiúk, akik a „választott” csajok mellett szinte sétálva tették meg a távot, de olyanok is akadtunk, akik elviharzottunk, hogy a Ladik kocsma kerthelyiségében – míg a többiek teljesítik a kört – még egy pohár sört is legurítsunk. A virtushoz tartozott, hogy így is elsőként érkezzünk a célba. Jó tornatanárunk – Óbuda díszpolgára – ilyenkor elküldött még egy körre, nehogy megártson. Ezzel a kajapénzem jelentősen megcsappant, mert négyötven volt a Kinizsi, öt forint a Kőbányai.

Koccintani sörrel azóta sem, soha! Mert ez egy magyar legenda. Van elég ital, amellyel megtehetjük. Jó szándékú tudósok meg nem ilyen jó szándékú legendagyilkosok, mítoszlincselők biztosan már rég megcáfolták, talán ki is gúnyolták a legenda forrását. Hogy miért is nem koccintunk mi, magyarok egyedül a világon sörrel? Cseppet sem érdekel. Mi nem koccintunk sörrel! A legendák sokszor hasznosabbak egy közösség ragasztékainak megőrzésében, mint a nagyon tudományos történelmi tények. Ezért viszolygok a mai „magyar” sörreklámok láttán, amelyekben fiatalok önfeledten koccintanak folyékony kenyérrel. És ezért nem esett jól látnom azt a képet sem, ahol a nagy vörös csillagos céggel szemben a fennmaradásáért küzdő székely serfőzde embere mosolyogva koccint a miniszterrel.

A tudomány: vita dolga. De vannak vitátlan dolgok: ezek a legendák, mítoszok. Más is: íratlan szabályok, szokások. Amelyik népet, nemzetet, törzset, klánt, családot megfosztják a legendáitól, annak vége. Szétesik, mint oldott kéve. A nemzetmegtartó legendákkal még a szigorú történelmi igazság jegyében sem érdemes perlekedni. Hát még egy koccintásért!

A mai kor nem kedvez a legendáknak. Lassan megfoszt minket tőlük. Talán csak a leleplezés öröme, talán más áll e mögött. Koccintsunk sörrel, nincs abban semmi, elmúlt 150 év – mondogatják. Mármint az aradi vértanúk kivégzése óta, ahol – a legenda szerint – sörrel koccintottak a hóhérok.

A mostani márciusi ünnepünk ürügyén ezerszer elmondták, hogy Petőfi biztosan nem szavalta el a Nemzeti dalt a Múzeum lépcsőjén. Csakhogy ez egy szívós legenda! Mi látjuk ott Petőfi filigrán alakját, ahogy erőlködve túl akarja kiabálni a tömeget – esik is –, ideges, mert sokan nem hallják, nem is figyelnek rá. Látjuk őt, és halljuk elcsukló hangját. Fényesebb a láncnál a kard! Mi csak tartsunk ki a legendáink mellett: a tudósok majd cáfolnak, de nagyon meglepődnek majd, ha egyszer a Kálvin tér felé sétálva meglátják a költő árnyát éppen ott, ahol soha nem kellett volna járnia. S majd mosolyogva int is nekik Sándor, mert nagyon értette a tréfát, s nem is haragszik.

Vannak leleplezők, akik szerint a honfoglalás nem is akkor volt, sőt, nem is volt egyáltalán. Semmi sem biztos a nándorfehérvári ütközetben, csak egyetlen dolog, hogy Dugovics Titusz arra nem járhatott, s egyáltalán nem is létezett. (Még az is lehet, hogy vesztettünk.) És a déli harangszó sem úgy van, sőt egészen másképpen. De mi csak szeressük az önfeláldozó hazafi alakját, mert ahogy Petőfi szavalata, Dugovics zuhanása, Árpád vereckei hosszú „álmos” tekintete, a mindennapi déli harangszó, a Himnusz minden bánata, a Szózat ma ezerszer megtagadott sora a mi legendánk. Ha mehetünk: százszor, százegyszer is maradunk!

Családi legendáink legalább ilyen fontosak: hogy ősünk Világosnál hogyan tette le a fegyvert, és őrizte az egyenruhát meg a Kossuth-bankót haláláig. Hiába sejtettük, hogy nem járt Világosnál, de a legenda nem a tények dolga. Sokkal több annál. Már-már hit. Dédapánkat is a megyei közgyűlésben, ahogy ingatag thonet székre pattanva „abcúg Ferenc Jóskát” kiáltott, szinte láttuk. Nagyapánk túljárt a rabló orosz megszállók, majd a padlássöprő pribékek eszén, s mi is ott álltunk a nemzet és a szabadság eszméje mellett illegális találkozón vagy éppen gumibottal veretve a kerületi fogdában. És azon a melbourne-i vízilabdadöntőn – amely egyébként „csak” elődöntő volt – is: visszavágtunk, mert bár mi véreztünk, győztünk. A legendákkal sokak szerint éppen ez a baj, hogy a vereségeinket is győzelemként örökítik tovább. S megtartanak, továbbrepítenek minket a nehéz időkben is. Szabadságban és tisztaságban: Szent Margit legendájában.

A magyar glóbuszon a legenda továbbröppen kecsesen szálló madárként a folyton ledöntött bástyáink helyén újonnan épített tornyokra. A mi akaratunk. Másképpen lenne, ha már itt sem lennénk. Ha ledöntött, lerombolt tornyainkat nem építenénk újjá makacs élni akarással. Jó lesz figyelni, mert ha elveszítjük a legendáinkat, a tornyainkat, a kultúránkat is elveszíthetjük. Paradoxonnak hangzik – tudományellenesnek –, de érdemes végiggondolni. A népnevelés soha nem válhat nemzetpusztítássá.

A legendákkal lehet visszaélni, és gyártani is lehet őket. Régen is volt ilyen, de a férgese kihullott a rostán. Manapság nagyobb a baj. Sokat árt a legendainfláció. Sűrűn repkednek a jelzők: ikonikus, legendás, csodálatos, isteni. De elmúlik ez is. A lényeg, hogy sörrel nem koccintunk! Ha a Nemzeti Múzeum előtt elsétálunk, megemeljük kalapunk Sándor és a szobrot kapott Jankó felé, a Károlyi-palota sarkán az ernyőnkkel rácsapunk a sarokkőre, mert ezzel jelezzük, hogy innen hurcolták el Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt, hogy aztán kivégezzék. És ama Károlyiaknak az ülepét is odaképzeljük, akik mégiscsak megmaradnak „kártevő Sándoroknak”.

S ha a lányok a mostani áprilisban megint az utcán futnak tornaórán, elönt minket a boldogság, miként Ady Endrét, a nagy hun új legendagyilkost, aki már maga is legendánk: „Be szép a város s a kínálkozók,/ Kiket már nem kívánok, /Legendás Múlt, Jelen és Jövő/ S a Lyányok.”