Domonkos László

Vélemény és vita

Learatott Vihar

Feledhetetlen: a nevem napján kezdődött.

Június 27-e volt, és Károly­városnál, úgy is mint Kar­lo­vácnál, már állt a bál – gyanúsan üres, bizonytalanságban, baljós sejtelmekkel lélegző. A dalmát tengerpartról hazafelé tartva: forgalomelterelések özöne, torlódás, káosz, hosszú-hosszú katonai menetoszlopok, kiabálás, nyugtalan feszültség, fokozódó idegesség mindenfelé. Még a határ előtt megtudtuk: Szlovéniában kitört a második világháború befejeződése utáni legelső európai háború.

Így kezdődött. És nemsokára, még azon a kilencvenegyes nyáron a horvátokkal folytatódott: ősszel már lőtték Dubrovnikot; Vukovár, a történelmi Valkóvár romokban, a szlavóniai Kórógy és Szentlászló nevét megismeri a világ, a tőlünk lélegzetvételnyire levő Drávaszög tatárjáráshoz hasonló állapotban. Sokáig, nagyon sokáig. (És akármekkora is a vonyító kórus ellenünk: bebizonyosodott, hogy egy évvel korábban a magyar politikai vezetés morálisan jelesre vizsgázott, amikor történelmi és erkölcsi meggondolások párhuzamos, dicséretes kettőssége által vezéreltetvén, aktívan hozzájárult az agresszió áldozatává lett horvát szomszédok védekezéséhez. Ama bizonyos „Kalasnyikov-ügyben” – ma már közzétehető – Magyarország negyven darab Strel 2–M közeli hatótávolságú, vállról alkalmazható légvédelmi rakétaindítóval és hozzá való négyszáz rakétával, négyszáz RPG–7 kézi rakéta páncéltörővel, négyezer-négyszáz PG–7V gránáttal, kétezer PKM típusú géppuskával, továbbá huszonnégyezer AKM gépkarabéllyal, és megfelelő mennyiségű gyalogsági lőszerrel segített Zágrábnak.) Imigyen – háborúsan – telik ama bizonyos kilencvenes évek első fele. Az­után – húsz esztendeje, 1995 augusztusának elején – történik újra valami. Valami nagyon fontos, nagyon emlékezetes. A históriai időt megint csak erőteljesen megfordító.

A horvát hadvezetés már májustól fokozta felderítő tevékenységét a szerb megszálló erők ellen, és még a nyár elején félreérthetetlenül jelezte a nyugati hatalmaknak: eltökélt szándéka a legrövidebb időn belül, ha kell, fegyveres erővel helyreállítani az ország területi egységét. És a legrövidebb időn belül cselekedtek is: 1995. augusztus 4-én hajnali öt órakor indult a Vihar fedőnevű nagyszabású hadművelet, amely a szó szoros értelmében viharos gyorsasággal kiseperte a szerb erőket a megszállt területekről: a tervezettnél két nappal korábban, mindössze öt nap alatt négy horvát hadtest – két, biztosító feladatokat ellátó magasabbegységgel együtt –, katonai szempontból is figyelemre méltó teljesítményt nyújtva, látványos győzelmet aratott. (Hivatalos horvát források szerint harci gépeik negyven bevetésben támadták a szerb célpontokat. A sorozatos légi csapások következtében megsemmisült a szerb úgynevezett vezetési hírhálózat, és súlyos károk érték a fix telepítésű átjátszó állomásokat is.) A viszonylag csekély számú halálos áldozat (horvát részről ezerhatszázat emlegetnek, de közülük állítólag csak alig kétszáz volt katona, a szerbeknél ez a veszteségarány ennek körülbelül a háromszorosa, bizonyos helyeken az ötszöröse), valamint a meglepően gyors lefolyású harci cselekménysor a hadjárat igen alapos és kifejezetten magas szintű előkészítettségét és szervezettségét bizonyítja. Tegyük hozzá: aligha lehet kétséges, mi lehetett az a lélektani-érzelmi többlet, ami a megtámadott és hazájukat védő, hazájukért küzdő horvátok esetében – örök törvényszerűségként – most is megtette a magáét…

A Vihar – és e győzelem – jelentősége, két évtized után, mondjuk ki, túlmutat a kérészéletű torzszülött, a hajdanvolt úgynevezett Krajinai Szerb Köztársaság szétverésének tényén, de még a hazafias helytállás és a férfias küzdelem időtlen továbbélésének eszményén is. Még akkor is, úgy is, ha néhány évvel később egy darabig úgy is tűnt – vagy tűnhetett –, hogy a (joggal) győzelemittas horvátokkal itt-ott mintha elszaladt volna a ló: de mindenesetre volt dicsőség – volt minek – a fejükbe szállni… A learatott Vihar – a vérrel megszerzett szabadság becse, a feláldozott emberéletekkel kivívott függetlenség halhatatlan szépsége ragyogott fel azon a húsz évvel ezelőtti augusztus 9-én, amikor déltájban a krajinai szerb hadsereg utolsó érintetlen hadteste mintegy harminc­ezer katonával, harminc harckocsival, tizenöt löveggel, valamint néhány gyalogsági harcjárművel megadta magát a horvát hadseregnek, és ezzel véget ért az utolsó európai felszabadító háború.