Lárma ellen álom

Gyűlöletszavak. Fröccsenő indulatok. Gondolkodás nélküliség, erőszak, agresszió, eltorzult lelkek. Megijedek. Olvasni sem tudok, fáj a szemem. Kihúzok minden csatlakozót, lekapcsolok minden lámpát. Gyertyát gyújtok és elmerengek.

Egykori helyszíneket idézek fel, ahol valaha járhattam. Még a kilencvenes évek elején a volt Kúria épületében, ahol a Párttörténeti Intézet is „meghúzta” magát. Itt Rákosi Mátyás íróasztala szolgált attrakcióként. Talán akkor járt ott először forgatócsoport. Az „ottaniak” közül volt, aki elfogódottan, más inkább gúnyosan simította végig az íróasztal szélét. Valaki beült a főelvtárs helyére. Furcsán festett kopott farmerben. Nekem nem kellett beleülnöm idétlen vigyorral az arcomon „nagy tanítónk” székébe, jártam már ott előbb is. Vajon meg van-e még az a bútor, s ha igen, elérzékenyül-e, aki ma használja?

Inkább Farkas Mihályhoz kötődik, hogy egyszer a már omladozó Népstadionban forgattunk, és a főelvtársak számára fenntartott helyiségekben a fotelek még ott álltak. Hatalmas, öblös, vörös kárpittal bevont bútorok. Úgy emlékszem semmi más nem maradt meg, de ezek a több évtizede nem használt fotelek és kanapék még ott árválkodtak. Legalább negyven lehetett, s magamban azon gondolkodtam, miközben kisétáltam a pálya közepére és felnéztem a hatalmas karéjra: hová fognak tűnni ezek a bútorok? És mi lesz a stadionnal, ahol Puskásék hetet rúgtak az angoloknak, de még Détáriék is hármat a braziloknak?

A főelvtársakhoz köthető két bunker is, az egyik a Váralagút környékén, a másik az Akadémia utca 17. – az egykori pártszékház – alatt. A bejárat egy mellékutca házának udvarán volt, mint megtudtam, azóta elbontották. Biztosan zavarta az új tulajdonost. Esetleg kellett a hely parkolónak. Pedig a lift is működött, amely levitte az embert a metró szintjén berendezett tágas bunkerbe. Micsoda turisztikai attrakció lenne ez! Ki kellene bérelni! Vajon adna rá hitelt Rothschild?

Egyébként jártam az Akadémia utca 17.-ben is, az egykori kommunista pártszékházban. Munkát kerestem, miután általános megrökönyödésre felmondtam a Külügyi Intézetben. Az épületben már nem pártközpont volt, géppisztolyos őr sem állt a bejáratnál, de egy nagyon komoly elvtárs fogadott. Ez 1986-ban lehetett. A beszélgetésből semmire nem emlékszem, de a végtelenül elegáns bőrgarnitúrára igen, amelyre odaképzeltem gróf Bethlen Istvánt, kezében szipkában füstölgő cigarettával és mellette Rákosi Mátyást. Ez a morbid kép azóta is sokszor előbukkan valahonnan az agyam rejtekeiből. Állást nem kaptam.

Szálasi Ferenc bunkerében is jártam. Ez Kőszeg mellett, talán a Szabó-hegyen van, és valaki, valamikor kiásta. Ingatag létrán kellett lemászni, de kis kúszás után előbukkant a téglával boltozott terem, amelyben a „nemzetvezető” eligazítást tarthatott. Hogy járt-e itt a nagy sietségben, Gyepű I-ről Gyepű II-re ugorva, nem tudni, de a firkák a téglákon bizonyították, hogy az ÁVH legénysége használta az odút az ötvenes években. Az ávósok nem csak itt születtek bele a nagy vagyonba…

A legnagyobb élmény az volt, hogy háromszor is beszélhettem a magyar parlamentben, állásomnál fogva – tanár volnék –, a felsőházban. Semmihez nem hasonlítható élmény, miként az sem, ha az ember a Szent Koronától harminc méterre a büfében megihat egy kisfröccsöt. Mikor ezt megtettem, akkor éreztem teljesen magaménak az ország házát. Furcsa dolog ez, talán tiszteletlenség is. Tisza István rosszalló tekintetét éreztem is a tarkómon, de hát én nem gondolkodom parlamenti ciklusokban, és az ellenzék is hallgatott.

Jó szerencsém elvitt a cseh szenátus dísztermébe is, ahol jó volt érezni, hogy az 1956-os forradalmunk fontos a cseheknek, lengyeleknek, németeknek is. A falakból csalódottság áradt. Mintha kiszakadt volna valami csehes, lengyeles, magyaros dölyf. Gőg-erő! Másként már nem lennénk. Csak e furcsa, érthetetlen daccal, a leggőgösebb német nagyúr egykori kastélyában.

Különleges élmény volt előadni a vármegyeházákban, kastélyokban, vagy a pannonhalmi apátságban. A Városligetben álló „Vajdahunyad várában” várva a soromra, elméláztam azon, hogy a végén még a millenniumi kiállítás részévé válok magam is. A legborzongatóbb mégis templomban, a szószékről beszélni. Az ember úgy érzi ott, hogy előtte éppen „Ő” szólt, s nagyon kell vigyázni, nehogy butaságokat mondjon. Elnémulni volna jó, de hát, nem is hallgathatunk. Beszélő színterek voltak ezek, szóltak hozzám, hatottak rám.

Mostanában a rádiófelvételek a Nemzeti Múzeum mögötti Esterházy-palotában zajlanak, épp abban a teremben, amelyik egykoron Tildy Zoltán köztársasági elnök dolgozószobája volt. Sajnos a berendezésből nem sok maradt, és Tildy szelleme sem kísért. Ez nem is baj. A megalkuvás mindig többe kerül, mint az érte járó bér. S még Tildy is dacos tudott lenni 1956 forradalmában! A kilencvenes években a Sándor-„palotában” jártam, amelynek teteje sem volt, romos, csupasz téglafalai meredtek az égre, és semmi, de semmi nem maradt meg a berendezésből. Ez volt a magyar miniszterelnökök munkahelye az 1945-ös ostromig. Ma a köztársasági elnök méltó rezidenciája. Sok lázas nihilista még ma is azt szeretné, hogy bozót és rom legyen csak erre.

Ezeket a helyszíneket mind a magaménak érzem. Múltat idéznek, de elvisznek a jövőbe is. Alkalmasak megmutatni sorsunkat, erőnket, gyengeségeinket. Mint a történelmi emlékeink egész Kárpát-medencében, Közép-Európában. Kivéve a tudatosan provokatív építményeket. A marosvásárhelyi ortodox templomon, kassai lakótelepen vagy a vár mellé biggyesztett pozsonyi parlamenten túl látok.

Érdemes lenne különleges történelemórákat tartani Rákosi és Szálasi bunkerében, Tildy dolgozószobájában, Vajdahunyad várában, az Országházban, de még az Akadémia utca 17.-ben is. Jó vagy rossz emlék: a miénk! Ha magunkénak érezzük, már majdnem tudjuk mi az a nemzet. Ha újra felépítjük, rendbe hozzuk, s rendben is tartjuk épületeinket, köztereinket, emlékeinket, már hiszünk is a jövőjükben. S még inkább, ha újakat is építünk. Iskolákat, uszodákat, stadionokat, múzeumokat, koncerttermeket, parkokat is. Csak ésszel, tudással és tiszta kézzel! Ezeken a színtereken zajlik majd az életünk jelentős része. Itt lehetünk sikeresek, boldogok, sőt bizakodók. S persze kell kórház is, ahol megszülethetünk, meggyógyulhatunk, vagy meg is halhatunk, ha itt az idő. De csak mi. Maga a nemzet sohasem. Ezt üzenem a minden új építésétől elidegenedett barátaimnak, akik nem veszik észre, hogy néhány rossz példán lovagolva magától a nemzettől, a jövőtől idegenednek el.

A gyertyám lángját megfojtotta a sötét ölelése. A fény elillant, már messze vagyok tőle. Csak most semmi lármát. Csak most legyen erőm legyőzni a nyugtalanságot. Élőlánc, hídlezárás, ködösítés, gyújtogatás, emberözön. Hamis pózok, ezerszer megunt rossz mesék. Hogyha lehet, álmodni szeretnék. Már mindegy is miről, csak álmodni.