Vélemény és vita
Kundera söre
Ugyan mit is jelenthet Európa egy cseh, egy magyar vagy egy lengyel számára
Éppen tíz éve jártam itt utoljára – akkor igencsak kétarcúnak láttam ezt a várost. Prága sajátos szépsége a nemzeti kérdés iránt nem különösebben fogékony Faludy Gyurka bátyánk mondatával került fura szimbiózisba, már ami „a cseheknél tapasztalható, hánytató sovinizmust” illeti. Tíz év után minden legalább annyira izgalmasan megváltozott, amennyire a kétarcúság nyugtalanító ambivalenciái megmaradtak – így áll az egész európai „közép-nyugat” itt körülöttünk.
Kunderát olvasom újra és már valahol Pozsony utántól az immáron klasszikus A lét elviselhetetlen könnyűsége egészen másként kerít hatalmába, mint korábban. Noha csak jövőre lesz a félszáz éves évforduló, ezekben az augusztus végi napokban idén is számtalan esemény emlékeztet arra a bizonyosra. Arra a feledhetetlenre, ami a háttérben végig ott kísért Kundera regényének mind a négyszáz oldalán, szerelmilélektan-, erkölcs- és történetfilozófiai fejtegetések szövetébe burkoltan éppúgy, mint közvetlenül. A Vencel téri kivetítőn az orosz tankok Pestről ismerős végtelen sora és a síró, öklüket rázó emberek. Előzőleg a tíz éve is megtett, immáron hagyományossá nemesített tisztelgés Jan Palach tűzhalálának (Döbrentei Kornél szavaival, „főnix-lángjának”) színhelyén – és másnap a döbbenet: a Moldva partjára alig másfél éve, tavaly januárban került a Jan Palachnak emléket állító – mondjuk így – szoborkompozíció, egy amerikai cseh szobrász alkotása, az állítólag két lángoló kockát ábrázoló, jellegében, stílusában, művészi értékében és hatásfokában bennünket erősen a mi Dózsa György úti vaskefénkre emlékeztető „mű”. El tudom képzelni, Kundera ugyan mit szólhat(ott volna) hozzá. Ám Kundera másként is szöget üt a fejembe: megidézi, hogy a megszállást követő napokban a cseh lányok kihívó öltözetben, miniszoknyában, melltartóban-bugyiban (vagy éppen anélkül) mutogatták magukat a többéves szexuálkaranténban sínylődő nyomorult szovjet kiskatonáknak.
Nekem az ellenállásnak mintha másféle normái tűnnének hatékonynak, mint a betolakodók ilyetén „vagány” hergelése – tizenkét évvel korábban Budapesten nem női bájakkal vagy sírással-ökölrázással mutattuk meg a közös ellenségnek, merre van Moszkva.
Prága évtizeddel ezelőtti kétarcúsága, most még úgy tűnik, megmaradt: a váltig kitűnő sör a Két Macskához címzett, eredeti, patinás óvárosi műintézetben vagy a Hradzsin alatt a tündéri felszolgáló kislányokkal büszkélkedő U Glaubicu.
És a másik oldalon a váltig gigantomán, álhistorikus, heringzsúfoltságot és a bajor tömegsörözés lidércnyomását keltő U Fleku és a Hrabal meg Havel meg Clinton által híressé tett, kizárólag egyféle korsó világost „kínáló”, tíz éve pontosan ugyanilyen bárdolatlan, barátságtalan, bunkó pincérekkel ékeskedő Arany Tigris. Bálint György írta meg Karinthyról, hogy észrevette a két macska tragikomikus élet-játékát a jelenségek mélyén: azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.
Nem volt játék viszont, ahogyan Kunderát annak idején megismerhettük: emlékszem, szamizdatként járt körbe, így került hozzám is valamikor 1984-ben a jó egy évvel korábban keletkezett és magyarul a párizsi Irodalmi Újságban megjelent (és papíron sajnos azóta is csak ott olvasható) nagy esszéje, A megrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája.
Úgy kezdődik, hogy Kundera megidézi a mi ’56-unkat, amikor november 4-én, „néhány perccel azelőtt, hogy a tüzérség szétlőtte volna irodáját, Magyarország sajtóügynökségének igazgatója kétségbeesett üzenetet indított telexen a világba a reggel Budapest ellen indított orosz offenzíváról. A távirat ezekkel a szavakkal végződött: »Magyarországért és Európáért fogunk meghalni.«” És ezek után kezd a szerző borongani azon, ugyan mit is jelenthet Európa egy cseh, egy magyar vagy egy lengyel számára.
Ezek a mondatok járnak a fejemben – A lét elviselhetetlen könnyűségének több igéző részletével kombinálódva – miközben sok, angolul szinte kivétel nélkül kiválóan beszélő, kedves és készséges cseh fiatal sürög-forog körülöttem, ezekről, nagyon szeretném hinni, nehéz bármiféle hánytató sovinizmust feltételezni, más kérdés, hogy talán már országos, „összcseh” méretekben is ideje lenne változni a dolgoknak, a közös veszély a nyakunkon, ha kicsit más formában is, mint ’56-ban meg ’68-ban. Nézem a várost, ragyog a nap a Károly-híd fölött; ebben az Európa-orientált világban ugyan mit üzenne most a Kundera hódolatát kiváltó magyar? Nyilván azt is, hogy Párizs, Róma, Brüsszel, Amszterdam, a német városok oda, sőt még – vagy már – Bécs is, láttam, mi lett belőlük. (Tulajdonképpen Londont is ide kellett volna írnom, de szívem csücske lévén, igen nehezemre esik, meg aztán, még mindig próbálok bízni benne, azért ők mégiscsak mások.)
Így keseredik meg Kundera kicsit édeskés, londoni pubok italát idéző barna sörének íze: ráadásul mintha még – már? – itt is több burkás-fejkendős jelenség járna-kelne, mint Pesten, de még mindig úgy tűnik, igenis ide, meg Varsóba, meg Szentpétervárra és a dalmát tengerpartra vagy Várnába kell jönni, hogy ne a teljes meghódoltatás (a kitűnő francia Houellebecq szerint: a behódolás) előtt öt perccel vegetáló Berlin, vagy Marseille vagy a többi köszönjön vissza – a szálem alejkumra alejkum szálemmel.
Így aztán már tényleg nem is tudni, Prágának hány arca lehet. És melyik lehet az igazi.
A régi legendák, szellemek-kísértetek ábrázata, a rejtélyes alkimistáké, pókhálós-homályos szobák mélyén, ahová sohasem ér el a napfény? Vagy az itteni Józsefváros, a zsidónegyed gólemjének ijesztő képe, amit a híres-neves Löw rabbi azért készíttetett, hogy védje népét a rá törő veszedelmektől? Netán Franz Kafkáé, aki az Óvárosi tér és a Párizská utca sarkán levő házból azért költözött el, mert zavarta a szemközti Szent Miklós-templom harangja? Maradnék Kunderánál. Az ő hősének arca a figyelő őrszemé: az ablaknál áll és nézi a túloldalon magasodó ház falát. Igen, Prágában alighanem Kunderára kell hallgatni.
Még ha a söre olykor túl keserűnek is tűnik.
Kunderát olvasom újra és már valahol Pozsony utántól az immáron klasszikus A lét elviselhetetlen könnyűsége egészen másként kerít hatalmába, mint korábban. Noha csak jövőre lesz a félszáz éves évforduló, ezekben az augusztus végi napokban idén is számtalan esemény emlékeztet arra a bizonyosra. Arra a feledhetetlenre, ami a háttérben végig ott kísért Kundera regényének mind a négyszáz oldalán, szerelmilélektan-, erkölcs- és történetfilozófiai fejtegetések szövetébe burkoltan éppúgy, mint közvetlenül. A Vencel téri kivetítőn az orosz tankok Pestről ismerős végtelen sora és a síró, öklüket rázó emberek. Előzőleg a tíz éve is megtett, immáron hagyományossá nemesített tisztelgés Jan Palach tűzhalálának (Döbrentei Kornél szavaival, „főnix-lángjának”) színhelyén – és másnap a döbbenet: a Moldva partjára alig másfél éve, tavaly januárban került a Jan Palachnak emléket állító – mondjuk így – szoborkompozíció, egy amerikai cseh szobrász alkotása, az állítólag két lángoló kockát ábrázoló, jellegében, stílusában, művészi értékében és hatásfokában bennünket erősen a mi Dózsa György úti vaskefénkre emlékeztető „mű”. El tudom képzelni, Kundera ugyan mit szólhat(ott volna) hozzá. Ám Kundera másként is szöget üt a fejembe: megidézi, hogy a megszállást követő napokban a cseh lányok kihívó öltözetben, miniszoknyában, melltartóban-bugyiban (vagy éppen anélkül) mutogatták magukat a többéves szexuálkaranténban sínylődő nyomorult szovjet kiskatonáknak.
Nekem az ellenállásnak mintha másféle normái tűnnének hatékonynak, mint a betolakodók ilyetén „vagány” hergelése – tizenkét évvel korábban Budapesten nem női bájakkal vagy sírással-ökölrázással mutattuk meg a közös ellenségnek, merre van Moszkva.
Prága évtizeddel ezelőtti kétarcúsága, most még úgy tűnik, megmaradt: a váltig kitűnő sör a Két Macskához címzett, eredeti, patinás óvárosi műintézetben vagy a Hradzsin alatt a tündéri felszolgáló kislányokkal büszkélkedő U Glaubicu.
És a másik oldalon a váltig gigantomán, álhistorikus, heringzsúfoltságot és a bajor tömegsörözés lidércnyomását keltő U Fleku és a Hrabal meg Havel meg Clinton által híressé tett, kizárólag egyféle korsó világost „kínáló”, tíz éve pontosan ugyanilyen bárdolatlan, barátságtalan, bunkó pincérekkel ékeskedő Arany Tigris. Bálint György írta meg Karinthyról, hogy észrevette a két macska tragikomikus élet-játékát a jelenségek mélyén: azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.
Nem volt játék viszont, ahogyan Kunderát annak idején megismerhettük: emlékszem, szamizdatként járt körbe, így került hozzám is valamikor 1984-ben a jó egy évvel korábban keletkezett és magyarul a párizsi Irodalmi Újságban megjelent (és papíron sajnos azóta is csak ott olvasható) nagy esszéje, A megrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája.
Úgy kezdődik, hogy Kundera megidézi a mi ’56-unkat, amikor november 4-én, „néhány perccel azelőtt, hogy a tüzérség szétlőtte volna irodáját, Magyarország sajtóügynökségének igazgatója kétségbeesett üzenetet indított telexen a világba a reggel Budapest ellen indított orosz offenzíváról. A távirat ezekkel a szavakkal végződött: »Magyarországért és Európáért fogunk meghalni.«” És ezek után kezd a szerző borongani azon, ugyan mit is jelenthet Európa egy cseh, egy magyar vagy egy lengyel számára.
Ezek a mondatok járnak a fejemben – A lét elviselhetetlen könnyűségének több igéző részletével kombinálódva – miközben sok, angolul szinte kivétel nélkül kiválóan beszélő, kedves és készséges cseh fiatal sürög-forog körülöttem, ezekről, nagyon szeretném hinni, nehéz bármiféle hánytató sovinizmust feltételezni, más kérdés, hogy talán már országos, „összcseh” méretekben is ideje lenne változni a dolgoknak, a közös veszély a nyakunkon, ha kicsit más formában is, mint ’56-ban meg ’68-ban. Nézem a várost, ragyog a nap a Károly-híd fölött; ebben az Európa-orientált világban ugyan mit üzenne most a Kundera hódolatát kiváltó magyar? Nyilván azt is, hogy Párizs, Róma, Brüsszel, Amszterdam, a német városok oda, sőt még – vagy már – Bécs is, láttam, mi lett belőlük. (Tulajdonképpen Londont is ide kellett volna írnom, de szívem csücske lévén, igen nehezemre esik, meg aztán, még mindig próbálok bízni benne, azért ők mégiscsak mások.)
Így keseredik meg Kundera kicsit édeskés, londoni pubok italát idéző barna sörének íze: ráadásul mintha még – már? – itt is több burkás-fejkendős jelenség járna-kelne, mint Pesten, de még mindig úgy tűnik, igenis ide, meg Varsóba, meg Szentpétervárra és a dalmát tengerpartra vagy Várnába kell jönni, hogy ne a teljes meghódoltatás (a kitűnő francia Houellebecq szerint: a behódolás) előtt öt perccel vegetáló Berlin, vagy Marseille vagy a többi köszönjön vissza – a szálem alejkumra alejkum szálemmel.
Így aztán már tényleg nem is tudni, Prágának hány arca lehet. És melyik lehet az igazi.
A régi legendák, szellemek-kísértetek ábrázata, a rejtélyes alkimistáké, pókhálós-homályos szobák mélyén, ahová sohasem ér el a napfény? Vagy az itteni Józsefváros, a zsidónegyed gólemjének ijesztő képe, amit a híres-neves Löw rabbi azért készíttetett, hogy védje népét a rá törő veszedelmektől? Netán Franz Kafkáé, aki az Óvárosi tér és a Párizská utca sarkán levő házból azért költözött el, mert zavarta a szemközti Szent Miklós-templom harangja? Maradnék Kunderánál. Az ő hősének arca a figyelő őrszemé: az ablaknál áll és nézi a túloldalon magasodó ház falát. Igen, Prágában alighanem Kunderára kell hallgatni.
Még ha a söre olykor túl keserűnek is tűnik.