Kukák

– Elviselted volna – válaszolta Hordó kegyetlenül és halkan –, elviselted volna, vagy kivasalnak – tette hozzá, aztán körülnézett, hogy hová dobhatja a csikket, de a megállótól pár méterre, ott, ahol már szabad volt dohányozni, nem volt szabad sehová sem csikket dobni. Nem volt kuka. Az csak a megállóban volt, ahol nem lehet dohányozni.

– Ezt is elviseled – fordult vissza menet közben. Éva bedobta a cigarettát a csatornába a rácson át. Jobb híján.

– Ez más – morogta.

– Nem más. Ugyanannak egy másik aspektusa. Egy kétségtelenül elviselhetőbb aspektusa – mondta nyugodtan Hordó, aki ráérősen cammogott a villamosmegálló felé, hátra sem nézve, hogy Éva követi-e. Volt alkalma megszokni, hogy valaki követi. Most Éva követte. Ez legalább nem ugyanannak volt egy másik aspektusa.

Lókötő meg Zsiráf szabályosan, vigyázzban, cigaretta nélkül álltak a megállóban, egymásnak háttal. Egyikük a Buda felé menő, másikuk a Pest felé továbbmenő villamos sínjét leste, mert eldöntötték, hogy azzal utaznak tovább, amelyik előbb jön, Hordóhoz vagy Lókötőhöz a város egyik vagy másik végébe.

– A rendnek ez a fajtája mindig valami helyett van – mondta Zsiráf, aki elvileg nem is hallotta, miről van szó; továbbra is háttal állva Évának és Hordónak, nézve, hogy jön-e a Pest felé menő villamos.

Végül Lókötő a következő pillanatban bejelentette:
– Jön.

Eldőlt, hogy Óbuda felé mennek tovább.

– Te miért viselted el? – kérdezte Éva felszállás közben.

Megállt a levegő. Hordótól tizenöt év alatt egyikük sem kérdezte meg, hogy ő mit csinált nyolcvanvalahányban és mit nem. Akkor, amikor huszonöt éves volt, míg ők még csak kölykök, akiknek nem kell eldönteniük, hogy mit viselnek el. Akiket legfeljebb megpofoztak, ha nem viseltek el valamit.
Mindenesetre azt hitték, hogy Hordó igazolva van. Mint ahogy a többiek is, akik olyanok, mint ő. Még azokról is így hitték, akik időközben teljesen másmilyenek lettek, mint Hordó, akinek továbbra is mindössze három nadrágja, száz könyve és egy kutyája volt, egyrészt, hogy bármikor el tudjon indulni bárhová, másrészt, mert nem is telt volna neki miből ennél többre, harmadrészt meg azért, mert szerinte a birtoklás rabosítás, és utóbbiból elege volt nyolcvannégyben.

– Mindenki azt hitte, hogy éppen lázad. De a sok lázadásból együtt mégiscsak elviselés lett – válaszolta végre egy kis szünet után, aztán hallgattak, megállókon át. Emésztették a dolgot.

Épp a Dunán haladtak át, amikor Éva felpattant, és átült a Hordóval szembeni üres helyre.

– Mi az az elviselés? – kérdezte félrehajtott fejjel, nagyon komolyan.

– Elfogadni ésszerűnek és jónak, hogy ahol lehet dohányozni, ott nincs kuka, sem hamutartó, ahol pedig nem lehet dohányozni, ott mindkettő van – válaszolta Hordó nyugodtan, aztán az ablak felé fordult, és nézte a Dunát, hosszan, míg a villamos a hídon futott.

– És mit tudsz tenni ellene? – kérdezte Éva a budai hídfőnél.

– Nem elfogadni – válaszolta Hordó, aki felállt, rá se nézve Évára –, semmi hasonlót. Semmit, ami értelmetlen vagy embertelen – mondta, aztán, jelezve, hogy berekeszti a beszélgetést, az ajtóhoz ment.

– Uram – fordult az ajtó nyílásának pillanatában Hordóhoz Lókötő –, tudna válaszolni arra is, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?

– Azt nem tudom, de ami engem illet, tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet, és mégis itt vagyok – mondta Hordó, aztán rágyújtott. Ott, a megállóban. És Zsiráf is. És Lókötő is. Végül pedig Éva, velük szemben állva, nagy lánggal.