Korzó

A Duna-korzón baktattak, végre megint hármasban. Vagy két hete nem találkoztak, mindegyikük rohant valami pénz vagy hivatal után, végül Hordó elégelte meg az állampolgárkodást és hogy felesleges dolgokkal múlatják az időt. Odarendelte őket péntek délután kettőre a Vörösmarty térre. Lókötő egy kicsit csodálkozott a helyszínen.

Jó, hogy nem a Halászbástyán ad randevút – dohogott, amíg a bicikli láncát a helyére rakta. Figyelte, hogyan állnak össze a szemek. Zsiráftól tanult így figyelni arra, amire más nem szokott: a biciklilánc anatómiájára, az ágak kalligráfiájára, az évgyűrűk távolságára a vágott fában, az ablaküvegek egyenetlenségeire, a vonatülések textiljének szabálytalanságaira, a kettévágott narancs geometriájára, a lefújt pitypangszál szöszeinek repülési irányára, arra, hogy a tapétára irányított lámpafény milyen mintákat fest a barackszínű, rücskös felületre, de Zsiráf mutatta meg neki a hosszában kettévágott sárgarépa és a félbevágott eperszem belső harmóniáját is.

– Aki nem lát, az nem ért semmit – mondta Zsiráf, amikor ott gyalogoltak a Duna-korzón, és a tavaszi fényről beszélt.

– Más a fény beesésének szöge. Tudod, ha a tárgyakat a megfelelő módon világítod meg, feltárulnak a rejtett struktúrák. Minden a fény irányától függ. Itt, az északi oldalon a március nyolcadika és május tizenötödike közötti időszak a legmegfelelőbb. Ebben az időszakban egész nap, napfelkeltétől sötétedésig átvilágítja a jó Isten a dolgokat úgy, hogy ha odafigyelsz, látod a belsejüket – hadarta, aztán megtorpant.

– A júliusi kora hajnalok? – kérdezte Hordó lakonikusan, a szája sarkában a cigarettával, míg a bőrdzsekije felső zsebében az öngyújtó után kotort. Lókötő megfigyelte, hogy a kopott barna dzsekinek minden alkalommal a jobb alsó zsebébe teszi el a gyújtót, de mielőtt rágyújtana, végigtapogatja a felső zsebeit. Tizenöt éve, amióta barátok voltak, minden alkalommal ugyanúgy.

Egyszer majd megkérdezem – gondolta, és gondolatban hozzáírta a kérdést a többihez. Eddig száztizennégy kérdést írt össze, amelyeket egyszer majd fel kell tennie Hordónak, és százötvenkilencet, amelyet Zsiráftól akart megkérdezni. Az anyjának négyszáztizenhárom kérdést írt össze. Az apjától mindössze egyetlen dolgot szeretett volna megkérdezni. A kérdést áthúzta vastag, kék filctollal, amikor az apja meghalt. Hordó egyébként is válaszolt helyette.

– A júliusi kora hajnalokban igazad van – mondta Zsiráf, és azzal a lendülettel továbbrohant. Már megszokták ezt a közlekedési módot, amely a beszéd ritmusához alkalmazkodott. Hol futottak mellette, hol andalogtak, hol loholtak, hol meg-megállva hallgatták, aztán nekilódultak megint. Nagy, őszi esőkben olykor leszegett fejjel, kitartóan gyalogoltak mellette, míg a forró nyarakon perzselődtek a napnak tartott arccal, ha épp megállt.

– A júniusi hajnalokon és a júliusi hajnalokon, sőt még augusztus első felében is transzparens a tárgyak belső szerkezete. A nap későbbi szakában nem, csak hajnalban. De napról napra rövidül az a szakasz, amikor érdemes átnézni a világon abban a fényben. Augusztus végén már nem érdemes korán reggel kelni ezért. Olyan lesz a fény, mint a dinnye Lőrinc-nap után – mélázott el valami gyerekkori hajnalt felidézve. Talán a vonathoz siettek, amikor észrevette, talán máshová.

– A szeptember fénye viszont rózsaszín és könnyű arany. Huszonegyedikéig. A leginkább azt szeretem. Aztán az október mélyarany, tüzes ragyogását. A november puha pasztelljeit és a december sötétkékjét.
– Tudod, hogy a decemberi ég alkonyatkor Toscanában a legszebben sötétkék? – kérdezte Zsiráf váratlanul Lókötőhöz fordulva, aki bólintott. Látta. Azt is látta, ahogy december közepén megjelenik a nap a dombok felett egy hajnalon, és fénycsíkot ír, még mielőtt felemelkedne. Emlékezett a firenzei hajnalokra.
– Aztán márciusban áttör az a fény – mondta Zsiráf, mintha hallaná, hogy mit gondol Lókötő –, és akkor láthatóvá válik a világ, május közepéig a nap minden egyes percében. Ez van most – mondta elgondolkodva, és megállt, aztán nekilódult megint.

Bal kézre a folyó elindult, megállt, aztán nekilódult velük.