Vélemény és vita
Korona, leghátul
„Sugárveszélyes tárgy” – fogalmam sincs, ki írathatta ezt oda, de végre egy okos amerikai
A lányom hazahozta Londonból a History of Royals – Kings, Queens, Dynasties (Uralkodók történelme – királyok, királynők, dinasztiák) című folyóiratot, amely a több mint hagyományosan „mélykirálypárti” ángliusok igen reprezentatív periodikája, szó van ebben VIII. Henriktől Mária Teréziáig, a szarajevói trónörökös-gyilkosságtól III. Richárd családjáig az égvilágon mindenről és mindenkiről, színesen, sok képpel. Ábrándos lapozgatás közben döbbent dermedtséggel fedezek föl leghátul – az utolsó előtti oldalon –, egy számunkra kísértetiesen jól ismert ábrázolatot. A mi koronánkat. A Szent Koronát. Sacra Corona Regni Hungariae.
Idestova negyven évvel ezelőtt, 1978. január 5-én egykori kedves kolléganőm, Ladányi Zsuzsa, a későbbi rádiótudósító lakásán néztük a ferihegyi közvetítést, még ebben a bizony elég laza skríbler-társaságban is bizonyos – meglepő – megilletődöttséggel. Leszállt az Egyesült Államok kormánygépe, amin Carter elnök harmincnégy év után hazaküldte a Koronát, Cyrus Vance külügyminiszter adta át. Magyar – magyar? – részről a közelmúlt egyik leggyalázatosabb hazaárulója, egy Apró Antal nevű muszkavezető senkiházi gazember (akkor, agyrém, az Országgyűlés elnöke) vette át, miközben, ez a képernyőn jól látszott és mindent elmond róla, a hózentrógerét húzogatta. Ezt jelentette neki, nekik az egész.
Azután a régi Élet és Irodalomban világ csodájára megjelent Nemeskürty tanár úr cikke (Sacra Corona Regni Hungariae), amiben leírja: mindig a magyar függetlenség, szabadság és önállóság jelképe volt, és az is marad az idők végezetéig. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ez így leírva mi mindent jelentett, mi mindent tudott adni akkor. És a végtelennek tűnő sorban állás után a Nemzeti Múzeumban szinte kiszakad belőlem: Úristen, milyen kicsi… és mennyire látszik rajta az idő… Akárcsak az ország, amit jelképez.
És 2000. január elsején a Kossuth téren vagy másfél órai irdatlan vacogás a farkasordító hidegben, amikor áthozzák mai (méltó) helyére, az ország házába, de megállapítjuk a kisfiam zenetanárával, hogy most tényleg ez a legkevesebb. A parlamenti kupola alatt aztán az a feledhetetlen, döbbent és hatalmas csend, midőn vagy egy tucat tinédzser pont az orrom előtt ért oda elé: a hirtelen beállott, hihetetlen némaságban szinte még a szoborként álló, daliás őrök lélegzetvételét is hallani lehetett.
Most itt a gyönyörű színes angol magazinban a képe – és nem egészen egy szűk oldalnyi terjedelmű, két kis röpke hasábnyi szöveg, amely megállapítja, hogy íme „a középkori kézművesség példája”, amely kétségkívül „a magyar nemzeti identitás jelképe” is. Több mint felszínes-nyúlfarknyi ismertetőféle az 1000. december 25-től 1978 januárjáig terjedő időszakról, azután vagy másfél sor a mai helyzetről. Ennyi.
Nekik – persze hogy ennyi. Éppencsak-befért írásocska, leghátul a nemes, nagy History of Royals-ban – szaknyelven „fregoli anyagnak” hívják az ilyet – no de így van ez rendjén. Kár lenne borongani azon, micsoda vérlázító iszonyat ez, hiszen még most sem igen vagyunk túl a Bukarest-Budapest összekeverésen, a Magyarország egyenlő Puskás Öcsi plusz gulás és puszta-evidencián, és a hasonlókon. Mégis, kitűnő drámaírónk, Kocsis István szerint a Szent Korona példa nélkül álló Európában, de tán az egész földkerekségen. Ennyit a középkori kézművesség jeles darabjáról. És valaha, nem is olyan régen, még a magyar Szent Korona nevében hozták a bírósági ítéleteket és a Szent Korona népeiről beszéltek, és senkinek nem jutott volna eszébe holmi múzeumi dísztárgynak tekinteni Szent István, Szent László, Hunyadi Mátyás meg a többiek fejékét. Amelynek ládájára az Amerikából történő hazaszállításkor az volt írva: „sugárveszélyes tárgy”. Fogalmam sincs, ki írathatta ezt oda, de – Istennek hála, végre egy okos amerikai.
Idestova negyven évvel ezelőtt, 1978. január 5-én egykori kedves kolléganőm, Ladányi Zsuzsa, a későbbi rádiótudósító lakásán néztük a ferihegyi közvetítést, még ebben a bizony elég laza skríbler-társaságban is bizonyos – meglepő – megilletődöttséggel. Leszállt az Egyesült Államok kormánygépe, amin Carter elnök harmincnégy év után hazaküldte a Koronát, Cyrus Vance külügyminiszter adta át. Magyar – magyar? – részről a közelmúlt egyik leggyalázatosabb hazaárulója, egy Apró Antal nevű muszkavezető senkiházi gazember (akkor, agyrém, az Országgyűlés elnöke) vette át, miközben, ez a képernyőn jól látszott és mindent elmond róla, a hózentrógerét húzogatta. Ezt jelentette neki, nekik az egész.
Azután a régi Élet és Irodalomban világ csodájára megjelent Nemeskürty tanár úr cikke (Sacra Corona Regni Hungariae), amiben leírja: mindig a magyar függetlenség, szabadság és önállóság jelképe volt, és az is marad az idők végezetéig. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy ez így leírva mi mindent jelentett, mi mindent tudott adni akkor. És a végtelennek tűnő sorban állás után a Nemzeti Múzeumban szinte kiszakad belőlem: Úristen, milyen kicsi… és mennyire látszik rajta az idő… Akárcsak az ország, amit jelképez.
És 2000. január elsején a Kossuth téren vagy másfél órai irdatlan vacogás a farkasordító hidegben, amikor áthozzák mai (méltó) helyére, az ország házába, de megállapítjuk a kisfiam zenetanárával, hogy most tényleg ez a legkevesebb. A parlamenti kupola alatt aztán az a feledhetetlen, döbbent és hatalmas csend, midőn vagy egy tucat tinédzser pont az orrom előtt ért oda elé: a hirtelen beállott, hihetetlen némaságban szinte még a szoborként álló, daliás őrök lélegzetvételét is hallani lehetett.
Most itt a gyönyörű színes angol magazinban a képe – és nem egészen egy szűk oldalnyi terjedelmű, két kis röpke hasábnyi szöveg, amely megállapítja, hogy íme „a középkori kézművesség példája”, amely kétségkívül „a magyar nemzeti identitás jelképe” is. Több mint felszínes-nyúlfarknyi ismertetőféle az 1000. december 25-től 1978 januárjáig terjedő időszakról, azután vagy másfél sor a mai helyzetről. Ennyi.
Nekik – persze hogy ennyi. Éppencsak-befért írásocska, leghátul a nemes, nagy History of Royals-ban – szaknyelven „fregoli anyagnak” hívják az ilyet – no de így van ez rendjén. Kár lenne borongani azon, micsoda vérlázító iszonyat ez, hiszen még most sem igen vagyunk túl a Bukarest-Budapest összekeverésen, a Magyarország egyenlő Puskás Öcsi plusz gulás és puszta-evidencián, és a hasonlókon. Mégis, kitűnő drámaírónk, Kocsis István szerint a Szent Korona példa nélkül álló Európában, de tán az egész földkerekségen. Ennyit a középkori kézművesség jeles darabjáról. És valaha, nem is olyan régen, még a magyar Szent Korona nevében hozták a bírósági ítéleteket és a Szent Korona népeiről beszéltek, és senkinek nem jutott volna eszébe holmi múzeumi dísztárgynak tekinteni Szent István, Szent László, Hunyadi Mátyás meg a többiek fejékét. Amelynek ládájára az Amerikából történő hazaszállításkor az volt írva: „sugárveszélyes tárgy”. Fogalmam sincs, ki írathatta ezt oda, de – Istennek hála, végre egy okos amerikai.