Konyhacsönd

Jól láthatóan ragyogott valamennyi a fekete tengerben. Épphogy nekiállt olvasni őket, alig fél órája vagy három és fél órája ült a hatalmas üvegablak előtt a piros csillagnéző takarójában, amikor az ég magára kapott valami kendőt, egy foszlós, felhős, szürke rongyot, és elrejtezett.

– Értem – bólintott Lókötő, és befelé fordult, a szoba felé, ahol a dió- és a fenyőillat úgy keveredett a lassan, szabályosan égő viaszgyertyák szagával, mint egyszer régen egy másik kerületben. Egy másik világban. Forgatta lassan a nagyapja rámaradt görög mitológiáját, ami a kezében maradt, nézte a viseltes, öreg borítót. 

A csönd, az volt szokatlan. A délutánt még el lehetett tölteni Zappával.

A karácsony Goldberg-variációi – gondolta, aztán Bachot hallgatott, aztán a Varázsfuvolát, aztán szanszkrit szútrákat, aztán Chopint Pollinitől, majd megint Zappát, hogy teljes legyen a kör.

Addig hallgatta, míg mindannyian motozni és neszezni kezdtek a szobában nagyapával együtt, aztán nagyanya is megjelent a konyhában, ahol megint odakapott a cukros dió. Az utolsó pillanatban zárta le alatta a gázt, mint minden évben.

– Ha élnél, megint megmagyaráznád, hogyan lehet örökölni az utolsópillanatságot – motyogta a konyhacsöndnek, az élére hajtott kockás konyharuhának, vagy az ablakon át a sötétülő utcának, amelyen át-átcikkant egy varjú vagy egy szarka. Egyenesen, szépen álltak a kinti fenyők, és Lókötő elbámészkodott, hogyan ereszkedik rájuk az este, puhán és szépen, éppen úgy, mint abban a másik kerületben, egy másik hegy alatt, régen.

– Minden megvan – suttogta maga elé, és ahogy a konyhakövön megcsikordult az öreg szék, amely már akkor is szét akart esni, amikor kinevezte vitorlás hajónak, amellyel átszelte a gyerekkor óceánját, megállt.

– Egyszerre van minden – gondolta abban a pillanatban, amikor 1985. december 25-én állt abban a másik konyhában, és a nagyapja fölötte átnyúlva leöblített valamit a konyhai csapban, és abban a pillanatban, amikor húsz év múlva átsietett a Bajcsy-Zsilinszky úton az éjjeli műszak után, és nézte mások karácsonyát az ablakokból kivetülő fényekben, a havon, ahol csak a madarak nyomai látszottak és az ő bakancstalpának körvonalai, és abban a pillanatban, ami épp most volt, a csöndben, a lassan ereszkedő estében.

– Minden megvolt, ami van, minden megvan, ami volt – hallotta bentről, és ahogy odakapta a fejét, mintha egy szerzetest látott volna elcikkanni az előszobában. Ismerte.

Akkor vette elő a csillagnéző takarót, amelyben olykor fél éjjeleket töltött a nagy, földig érő ablak előtt a görög mitológiával a könyökénél. Soha nem nyitotta ki. Minden sorára emlékezett.
– Hát akkor – mondta, aztán egy pillanatra becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, már kint járt, és a hideg levegő úgy surrogott a bokájánál, mintha meg akarná kapni, akár egy kóbor eb.

Ment, ment a külvárosi utcán, és nézte a kivilágított ablakszemeket, a színes lámpafüzéreket, belebámult az ablakba rakott elektromos gyertyákba, aztán belesett a lépcsőházakba. Volt, ahol a bejárat mellett apró fenyők álltak; műanyag ágaik közt futkosott az üvegfény. Valahol egy ajtó csapódott, nyomában kiabálásfoszlányok hullottak alá, mint a hó vagy a szemét.

– Tovább – mondta magának, és ment, át a külvároson. Találomra minden harmadik vagy ötödik háznál megállt, hogy boldog karácsonyt kívánjon. Valahol a Föld utca egy kis házában észrevették talán, de ahogy nyílni látszott az ablak, dobogó szívvel elszelelt. Aztán ment befelé a Bécsi úton, és gondolatban intett Zsiráfnak vagy a hegynek, meg Hordónak, messzire, végül a Margit hídhoz ért, ahol meglátta az első autókat. Valamelyik úgy húzott el mellette, hogy nyakig lecsapta sárlével. Megrázta magát.

– Átmenjek? – kérdezte a csillagoktól, amelyek újra előbukkantak az ismét meztelen égen, és nézte a szinte üres hidat.

– Akár – válaszolta magának, és újra belefeledkezett az égbe az üvegen át, szorosabbra tekerve magán a takarót. Valamelyik gyertya, úgy hallotta, egy utolsót sercent a háta mögött.