Kommunista harangok

A magyarországi szocializmus „Kádár-korszakának” minden brutalitása, irracionalitása, hazugsága mellett volt más jellemző tulajdonsága is: a kicsinyesség, kisszerűség, stréberség. Ezek a tulajdonságok magától a rendszertől erősödtek fel, de – kár lenne tagadni – áthatottak jelentős tömegeket is. Az ártalmatlanabbak a túléléshez használták fel őket, a sunyibbak az érvényesüléshez. A Kádár-korszak bukásával a politikai, gazdasági, társadalmi rendszer gyökeresen megváltozott, de a harminc év alatt berögződött kicsinyesség mindkét formája itt él velünk ma is. A dörgölődző kicsinyesség éppoly veszélyes, mint a remélt jutalomcukorkáért tettetett harciasság.

Hamis Internacionálé

Egy mérges elvtárs a hetvenes években levelekkel bombázta a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának osztályait. Véleménye határozott volt: a szilveszteri műsor rossz, a propagandát forradalmasítani kell! Követelte a tőkés gazdasági rend végső leleplezését. Lehetőleg a szilveszteri műsorban. Egy másik „kritikus” a pártkongresszus (1975) kapcsán felrótta az elvtársaknak, hogy az Internacionálé éneklése „nehezen indult meg és helyenként hamis volt”! Magnó bevetését ajánlotta. (A tanácsot megfogadták.) Egy apuka az éberség jegyében jelentette, hogy az óvodában az egyik szülő „match­boxfüzeteket osztott”, amelyekben az Egyesült Államok tankjai láthatók! Sőt a boltokban „Blue Jeans, Levi’s és hasonló „fedő jelekkel” az amerikai imperialistákat reklámozzák. Tespedés uralkodik az agitációs vonalon, foglalta össze véleményét. Mások figyelmeztettek: az ellenforradalmárok Magyarországon ugyan visszahúzódtak, de „előfordulhat, hogy az elvtársakat elviszik valamilyen pincelátogatásra, és iszogatás közben bizonyos kérdések iránt fognak érdeklődni”.

Nagy izgalmat váltott ki a pártban, hogy 1970-ben döntés született „I. István király születésének” megünneplésére. Az ezredéves évfordulót azonban szorosan össze kellett kapcsolni a „felszabadulás” és a „békepapi mozgalom” évfordulójával. Az utasítás szerint István alakját a „szükségszerű történelmi haladás eszméjével” kellett összekapcsolni, vagyis a szocialista fejlődéssel. (Nem 1983-ban vagyunk!) Egy harcias elvtársnő azt kifogásolta, hogy a rádió a felszabadulási ünnepségek koszorúzásairól tudósítva elsőnek a román emlékművet említette, majd az angolszászo­két, és csak utolsónak a szovjetet. „Szovjet hősök talán azért kerültek a jelentés végére, mert „sz” betűvel kezdődik a „szovjet” szó? – tette fel a kérdést, hozzátéve, hogy ezt nem lehet már jóvá tenni. Miért van ez így? – merengett tovább a levélíró.

Tudatos lélekmérgezés

Egy nyugdíjas iskolaigazgató Pannonhalmára látogatott, bár ne tette volna. Rögtön fel is jelentette az idegenvezető szerzetest, aki „tudatos lélekmérgezéssel”, vérlázító gúnyolódással ásta alá a szocialista rendszert. „A felszabadulás utáni összes munkám megcsúfolását láttam abban, hogy ma a papok így agitálhatnak ellenünk” – siránkozott, de azonnal javasolta is, hogy „szerzeteseknek ne adjunk engedélyt csoportvezetésre”. Vizsgálat következett az Állami Egyházügyi hivatal részéről. A bencés rend vezetője elítélte a szerzetest és eltiltotta az idegenvezetéstől. A nyugdíjas iskolaigazgató (aki Csongrád megye első úttörőtitkára is volt), megnyugodhatott. A világnézeti küzdelem jelentős frontján nagy győzelem született.

Egy másik harcos 1979-ben a nándorfehérvári győzelem okán kifogásolta, hogy Nagypénteken nem harangoznak sem a templomokban, sem a rádióban. Megvizsgálták az észrevételt. Végül elutasító választ kapott a pártközpontból. Ha helyt adnának az érvelésnek – írták –, a pártnak saját harangokat kellene beszereznie, amelyek „nekünk, kommunistáknak külön harangozzanak”? Éppen csak azt nem írták oda, hogy erre nincs keret. Nem tudni, meggyőzték-e Á. elvtársat.

A levélből akta lett

Külföldről valaki nemcsak levelet írt a pártközpont külügyi osztálya vezetőjének, de két nehéz csomagot is mellékelt. Csempéket, „bűnjel céljából”! A csempéken, ha megfelelően egymáshoz illesztette az ember, Nagy-Magyarország és a Királyi Vár volt látható. Egy magyar cég, az Artex Külkereskedelmi Vállalat exportálta ezeket az Egyesült Államokba. A levélíró a csempéket sovinisztának, irredentának, a cég tettét politikai bűncselekménynek titulálta. A szomszédos szocialista országok jegyzékeiről vizionált és megemlítette a proletár internacionalizmust is.

A levélből akta lett, s végül meglett a bűnbak is, aki „nem tanúsított kellő éberséget üzletkötői tevékenységén belül, azzal, hogy ezen, politikai szempontból erősen vitatható, sőt káros cikk exportjánál nem hívta fel felettesei figyelmét az ügyre…” A hölgy szigorú figyelmeztetésben részesült.

Bizonyos játékok, összerakható repülőgépek, hajók ügyében Bálint József elvtárs, az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztályának vezetője egyenesen a belkereskedelmi miniszterrel levelezett. Be kell tiltani az idegen felségjeleket hordozó modelleket! Egyetértettek abban is, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy az Aranypók Vállalat Váci utcai bőrdíszműboltjában „U.S. Army” feliratú táskát árusítsanak. A rendszer elképesztő pitiánerségéről árulkodik, hogy az Élet és Irodalom című lap is foglalkozott a problémával. A Fővárosi Divatárukereskedelmi Vállalat válaszolt is. Többeket felelősségre vontak. Kettő darab táskáról volt szó. Az ügyről jelentés ment Aczél Györgynek is. Az Élet és Irodalom hozzá tartozott.

Bezúzni az Olimpia csokit?

Néha a keletnémet elvtársak is fel tudtak háborodni. Nyilván a nagy számban Magyarországon (Balaton!) tartózkodó egyik titkos ügynöknek tűnt fel, hogy az Olimpia elnevezésű csokoládé csomagolásán a nyugatnémet zászló szerepel. Skandalum! Másfél millió csokiról volt szó! Az Olimpia csokit a Budapesti Csokoládégyár 1976 júniusában hozta forgalomba a montreali olimpia alkalmából. Az édesipar próbálta menteni a menthetőt, elismerve, hogy 85 nemzet zászlaja valóban nem szerepel a burkolón, köztük az NDK-é sem. A Kner Nyomda szándéka a színesség, a figyelemfelkeltés, a színdinamika volt – írták. Jelezték, hogy a csokin csak a magyar, szovjet, csehszlovák és lengyel zászló szerepel a szocialista országok közül. Végül a grafikát mégis lecserélték, az NDK zászlója csak felkerült rá, a régi „burkolókészletet” megsemmisítették.

Nagy port kavart az úgynevezett Polimer-ügy. Ez utóbbi szövetkezet műsoros magnókazettákat kívánt forgalmazni Magyarországon 1979-ben, de ezt a Kulturális Minisztérium letiltotta. Hivatkoztak a felvételek rossz minőségére, de főleg arra, hogy lépésükkel a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatot védik, amelynek a PEPITA sorozata könnyűzenét adott ki, és lényegében ebből finanszírozták a „kultúrpolitikailag fontos, de nem rentábilis” HUNGAROTON lemezeket. A „politikai érv” is megjelent: „A Boney M. »oroszokat« csúfoló számát (Raszputyin) állami vállalat vagy szövetkezet akkor sem forgalmazza Magyarországon, ha a feketepiacon magas árat ér el.”

Ugyanígy nem tartották célszerűnek az YMCA „nevű reakciós ifjúsági szervezet” népszerűsítését. Közben a rádióban mindkét dal naponta többször is elhangzott. Egy minisztériumi osztályvezető aztán, a megjelenő PUNK dalokban szereplő megoldatlan társadalmi problémákat egyszerűen „az ellentmondások fasiszta feloldásának” nevezte. Így sodródott egymás mellé Magyarországon a punk és a Boney M. meg a Willage People.

A kádári kor pitiánerségét mutatja a „sajtóhiba” kezelése. Még a Fővárosi Moziműsor is politikailag veszélyessé válhatott! Szovjet filmhetet tartottak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 55. évfordulóján. De az egyik vígjáték címe hibásan jelent meg, kimaradt két betű. „Hurrá nyaralunk!” helyett „Hurrá nyalunk!” jelent meg. Óriási pánik tört ki. Jött a vizsgálat. A kézirat helyes volt, a szedő hibázott. Ellenforradalmi provokáció is felmerült mint lehetőség. Végül a bűnbak megúszta fegyelmivel. A tájékoztatás szerint „A fegyelmivel történt felelősségre vonás, melynek anyagi háttere is van, minden bizonnyal másokat is fokozottabb fegyelemre serkent.”

Bostoni fojtogató

A filmekkel is sok baj volt. Mátyásföldön nagyon felháborodtak a „becsületes elvtársak” A bostoni fojtogató című krimi bemutatásán. A nevükben író pártmunkás megdöbbenése nem ismert határt: „Tudni kívánom, hogy az üzlet, amit ez a film jelent, annyira elkábítja-e a forgalmazókat – egy állítólagos szocialista országban –, hogy megtűrjük, hogy elfelejtsék az okozott kárt?”

Ujhelyi Szilárd, a Művelődésügyi Minisztérium Filmművészeti Főosztályának vezetője vázolta a helyzetet: az ilyen krimikkel az a politikai cél, hogy betekintést adjunk egyes nyugati országok negatív társadalmi vonásaiba. Emellett az Új Gazdasági Mechanizmus jegyében: a filmért a moziüzemi vállalatok magasabb kölcsönzési díjat fizetnek, valamint „mindeddig ez az egyetlen film, amelyet a filmszínházak felemelt helyárral kötelesek forgalmazni”.

A valódi tömeges felháborodást azonban nem az ilyen típusú levelek mutatták. Azokat leginkább meg sem írták, s ha mégis, valódi indulattal. Tiltakozunk a drasztikus áremelések ellen! Legyenek átkozottak, akik az inflációt, áremelést csinálták! S csak úgy, megszokásból: „Éljen a haza, oroszok menjenek haza!” A Rádió Politikai Adások Főszerkesztőségéről 1979 júliusában kérdik izgatottan: „Igaz-e, hogy sztrájkolnak a csepeliek, ózdiak, dunaújvárosiak?”

Volt, aki a pártban is csalódott. Egy „pártonkívüli, aki még bízik”, feltette a nagy kérdést: „Mi ez, mi van ebbe az országba, ez volna a vezető párt? Ezek?” Egy régi-régi elvtárs, Tabi László, a Ludas Matyi főszerkesztője engedélyt kért beszélgetésre Kádár Jánostól „humorügyben”.

A válasz kiábrándító volt, mint az egész szocialista zsákutca: „A kérés nem teljesíthető, és kérjük ennek megértését.”