Kolinda saga

Idestova egy hete, hogy végetért a futball-világbajnokság, de még mindig a döntő után történteket tárgyalják, ezen belül elsősorban az ezüstérmes horvát csapat jelen lévő köztársasági elnök asszonyának, Kolinda Grabar-Kitarovicnak viselt dolgait, már – természetesen – a múltba is visszanyúlva.

Kolinda, akit a zuhogó esőben az oroszok – Putyinéktól szokatlanul – meglehetősen bunkó módon egy nyomorult esernyőre sem méltattak, cafattá ázva sorra ölelgette a horvát játékosokat, igaz, az egyensúly kedvéért a franciákat is (Macronnal együtt – üsse kavics, ezt kivételesen megbocsátom neki, bár nagyon gusztus dolga az ügy) – és erre aztán fölhorgadtak itt-ott. Hogy ezt azért talán mégse. És egyáltalán. Még a horvát sajtó egy része is – erősen gonoszkodva – feltette a kérdést: vajon nem ivott kicsit többet a kelleténél ez a Kolinda, a csapatot ünnepelendő?

Visszakérdeznék: és ha igen? Emlékezzünk a jó Jelcinre, akire nem a vodkával fennállott meghitt, bensőséges viszonya miatt gondolunk szeretettel, hanem mert 1991 augusztusában héroszi módon állott a fenyegetően meredező tankok előtt – és főleg, hogy ’92 novemberében a Magyarországot hódítani-leigázni akaró idegenek közül egyes-egyedüliként, ünnepélyesen bocsánatot kért az 1956-os szabadságharc szörnyű vérbefojtásáért… És akkor még az antialkoholistának ugyancsak nem nevezhető szegény John Kennedyt például nem is említettük. (A vén hülye Junckert most hagyjuk, ő szegénykém egészen más káposzta, és amúgy sincs neki sok hátra. Mármint az EU élén.)

Képzeljük el: nemhogy egy vébé­döntő, de akár egy NB III.-as kieső rangadó után, két végigrohangált félidő kilencven percét követően vajon hogyan festhet egy akár erősen közepes teljesítményt nyújtó futballista is. Úgy natúrban, közelről. Koszos, sáros, csatakos, izzadt. És büdös, ne szépítsük. Méghozzá eléggé. Két félidő minden kapitális nyomorúsága a testén, akárhogyan is játszott, akármilyen is volt a meccs, akárhol, akármilyen hivatalos vagy nem hivatalos szinten. Így festettek a horvát fiúk is. Modric, Rakitic, Mandzukic, Perisic, Vida meg az összes többi vitéz.

Hozzáteszem: nem vagyok különösebben horvátrajongó, sőt, nem egyszer vitatkoztam ezen másokkal is, hiszen nem értek egyet azokkal, akik 1991 óta olykor a szerbekkel szembeállítva és katolikus mivoltukat meg a nyolcszáz éves államközösséget felemlegetve idealizálják őket – nemcsak Jellasicsot nem feledhetem, de például az igen kevéssé ismert Ivan Mazuricot sem, aki 1848-ban Zágrábban A Horvátok a Magyaroknak címmel olyan feleletet rittyentett a márciusi meg áprilisi magyar „hirdetményekre”, hogy csak úgy döngött, ilyesféle kitételekkel: „a magyar kormány iránt semmi bizodalommal nem viseltetünk (…) látjuk, miképp Magyar országban… minden egyéb nemzetiség és nyelv öszvetiportatik.”

Mindenesetre Kolinda most ezeket a sáros-agyonizzadt, nem túl jószagú srácokat ölelgette. (Nem valószínű, hogy a döntő után dezodorokat, parfümöket és arcszeszeket osztogattak volna a derék horvát spílereknek.) Kolindát mindez egy csöppet sem érdekelte. Magához szorította őket, őszinte lelkesedéssel, anyáskodva, nagy-nagy szeretettel, úgy, ahogyan nagy örömünkben mi is tesszük azokkal, akiket szeretünk, akiket megszerettünk. A nemzetüknek dicsőséget szerzőkkel pontosan így kell bánni, az elnök asszony ezt pontosan tudja. És miképp egy spártai anyát vagy lányt sem izgatta, hogy a hazatérő harcos mennyire volt véres, mocskos és riasztó szagokkal teli – őt sem. Ezért tartom belevaló, klassz nőnek Kolindát, minden mással együtt vagy mindazok ellenére. Ezért tetszik.

Mert őszintén, hazája iránti odaadástól eltelve örült, lelkesedett és ennek oltárán semmi sem volt drága neki. Az sem, hogy agyonázott, vagy hogy Modricék után minimum egy tizenöt perces, kímélő jellegű zuhanyozás ráférhetett.

Ez van a mostanában oly felkapott Kolinda-jelenség mögött. Ha úgy tetszik, ez a Kolinda saga, a Forsyte vagy a viking sagák, azaz hősköltemények után szabadon.

És ha Kolinda kezet fog Orbán Viktorral – netán meg is öleli – annak külön, megkülönböztetetten fogok örülni. Ezért.