Kolibri

Csak Zsiráf üldögélt nyugodtan a kényelmetlen és ronda széken, és figyelte az embereket. Akárhol volt, gyűjtötte az arcokat, és ha meglátott egy érdekes profilt, óvatosan előhúzta a ceruzacsonkot a zsebéből, aztán az épp kéznél lévő felületre odalehelte a rajzot. Díszített már ilyen módon kocsmaasztalt, fotelkarfát, mosdócsempét, nappalifalat, padlót, házfalat, kertkaput, kerítéslécet, polcoldalt a Tescóban, máskor a farmerja térdét.

– De ha ott hagyod a rajzot, akkor mi értelme? – kérdezte egyszer Lókötő.

– Ha már egyszer lerajzoltam, akkor tudom. Benne van a kezemben – válaszolta Zsiráf, és odafirkált az isztriai Bale egyik öreg házfalára egy tagbaszakadt tengeri medvét, akit a kocsmában látott.

– Az eső majd lemossa – mondta, ahogy a vonal kitekeredett a keze alól, és ahogy az öreg ház előtt álló öreg salviacserjét meglegyintette valami szellő, amely aztán megnyikordította fent egy spaletta hetvenéves sarokvasát, a ház mintha nézte volna az új tetoválást magán, közvetlenül a Jadranka és Mirko örök szerelmét hirdető 1974-es, már elég kopott karcolás mellett.

– Mi lehet Jadrankával? – jutott eszébe Lókötőnek, ahogy csukott szemmel, törökülésben ült a reptéren a földön.

– Miért indul minden gép reggel hatkor? – tette fel a kérdést, de Hordó csak a szemöldökét húzta fel válaszként a továbbra is csukott szeme fölött.

– Rajzoljál a gép orrára fészket a madaraknak – csendült fel egy határozottan hatéves hang a közvetlen közelükben, és Lókötő, mielőtt kinyitotta a szemét, elképzelte a gyereket.

Szeplős – gondolta –, és szőkésbarna, legalábbis a hangja az.

A gyerek szeplős volt, szőkésbarna, csíkos pólót és kantáros farmernadrágot viselt. A Zsiráf melletti széken térdelt fél lábbal, a másik lábával pedig a mellettük ülő idős hölgy földre tett bőröndje közelében harangozott. Olykor csattanósat rúgott a bőröndbe, akkor rászóltak, leült egy percre, aztán kezdte elölről.
– A fecskéknek vagy a gólyáknak? Mert más méretű fészek kell nekik – válaszolta Zsiráf rövid gondolkodás után, és firkálta tovább a nadrágját. A gyerek anyja elnézést kérő mosollyal törtetett feléjük.

– Hagyja. Fontos dolgot kell megbeszélnünk – mondta Zsiráf a nőnek, aki zavarba jött.

– Azoknak ott – mutatott ki a gyerek az ablakon a verebekre.

– Azok még gyerekek? – kérdezte rögtön utána. Zsiráf elgondolkozott.

– A galambokhoz képest mindenképp. Tudod, a galambok kicsit unalmasak. Olyanok, mint a földszinti lakók. Nagyon megbízhatóan unalmasak. A kolibrikhez képest viszont biztos nem gyerekek.

A kölyök egy kicsit emésztette a hallottakat, aztán belerúgott a hölgy bőröndjébe.

– Rajzoljál kolibrit a nadrágodra – szólította fel Zsiráfot, aki hozzáfogott. Már kész volt a fejjel, amikor hátraszólt Lókötőnek, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy pontosan hogy néz ki egy kolibri.
Lókötő felállt, hogy megnézze a készülő művet.

– Hosszabb a csőre – mondta, és Zsiráf elkezdte hosszabbítani a térdén a kolibricsőrt. A táblán a feliratok újra és újra pörögtek. Hordó, aki továbbra sem nyitotta ki a szemét, megszólalt:
– Beszállás.

Aztán állt ott tovább.

– Én mellette akarok ülni – mutatott a gyerek Zsiráfra, miközben az anyja végigrángatta a birkahodályra emlékeztető várakozóhelyiség felé.
A gépek fölött a nap sárga csíkot rajzolt az égre, és Lókötő mélyre szívta a hajnal szagát.

– Kéred? – kérdezte Zsiráf, és a kölök felé tartotta a ceruzacsonkot. Az vigyorgott, aztán eltüntette valamelyik zsebében. Egymás után szálltak fel, és Zsiráf direkt a kölyök mellé ült, aki elmélyülten színezte a nadrágját.

– Bocs – mondta az anyuka felé fordulva Zsiráf, de a nő legyintett, aztán ránevetett.

– Ott az isten – mutatott ki a gyerek az ablakon valahol félúton.

– Itt lakik – magyarázta Zsiráfnak. Lókötő a folyosó másik oldalán lévő szélső székből hajolt át.
– Biztos? – kérdezte. A hatéves ránézett.

– Ott van – mutatott egy madár formájú felhőre, és Lókötőnek hirtelen eszébe jutott, hogy mi lett Jadrankával.

[email protected]