Domonkos László

Vélemény és vita

Kocsma és index

Különös dolgokat is hoz a december, nemcsak a Mikulást, a telet, a karácsonyt meg a Luca székét.

Az egyetemen a vizsgaidőszak elkezdődvén, lányom váratlanul elém teszi az indexét, mondván: no, ezt is kikapták, de nem ám a vizsgák miatt, hanem véglegesen és végérvényesen, egyszer s mindenkorra: a jeles okmány, mint olyan, megszűnik. Nem lesz rá többé szükség, jött, látott és győzött a mindenható digitalizáció: ezután tárgyak felvétele és nyilvántartása, gyakorlati jegyek, vizsgák, aláírások, minden vonatkozó felsőoktatási miegyéb: mind-mind online. Internet és klikk és punktum.

Lányom, kortársaival egyetemben, egyáltalán nem érti felháborodással elegy elszomorodásomat. Hiszen így „minden egyszerűbb”, és a világon mindenhol és az idők szava.
Hát hogyne.

Megfigyeltem: évtizedek óta szinte nincs bolt, kocsma, étterem, presszó az országban, amely megőrizte volna eredeti – „régi” – rendeltetését, valamikori funkcióját. A kocsmából butik lesz, a presszóból kocsma, az étteremből bank (tán ez a leggyakrabban) – nemzedékek sorának nélkülözhetetlen, bájosan patinás fekete könyvecskéjéből, ama bizonyos indexből meg számítógépes hókuszpókusz, a Facebook meg a Google társa, klikk és kész. Sorozatban, nagyüzemi módon zajlik mindez, abszolút tendencia, hétköznapi, megszokott jelenség. Hol vagyunk attól, amit Angliában a mai napig lépten-nyomon tapasztalni: ez a templom nem túl érdekes, mondja az idegenvezető bennszülött. Jó, ha háromszáz éves… Mert egyáltalán nem ritkaság a nyolcszáz éves kocsma, a szintúgy ősrégi, patinás színházépület, fogadó, miegyéb. Vagy éppen egyetemi okirat Cambridge-ből, Oxfordból, Londonból vagy Nevenincs Cityből, mindegy. Mifelénk mindez még vágyálomnak is reménytelen.

Még szamizdatként olvastam annak idején, a nyolcvanas években Faludy György kiváló Pokolbeli víg napjaimját, benne a tragikus véget ért, háromszáz-egynéhány éves dunapentelei fogadóval („tizenegy nemzedéken át öröklődött apáról fiúra”), ahol „kocsma és kocsmáros egyetlen szerves, elválaszthatatlan egésznek tűnt”, és – igen! – „örültem, hogy ilyesmi akad Magyarországon, ahol minden múlik, korhad, mozog, pusztul, és semmi sem állandó.”

Előttem itt az íróasztalon egy könyv: „Robertson Vilhelm Amerikai históriája”. „Fordíttatott Tanárki János által”, megjelent „Pesten, Patzkó Ferentz Jósef Költségével, 1807”. Lenyűgöző és illatos, vaskosságával együtt is megdöbbentően könnyű, erre aztán tényleg lehet mondani, hogy „jó kézbe venni”. Vaskos, egyenes, feszes gerincén aranylik a felirat, papírja mint a kódexeké, a szöveg tiszta, könnyen átlátható, a betűk – típusuk, formájuk, nagyságuk – gyönyörűek, a tördelés és a nyomdatechnika első osztályú. Hagyatékként maradt rám – maga a varázslat. Maga az ÁLLANDÓSÁG, így, csupa nagybetűvel. („Milyen csodálatos dolog egy könyv”, írta Szerb Antal. „Csak ül, ül a polcon és nem látszik rajta semmi, egy szót sem szól. Azután az ember megnézi… És akkor látja, mi van a kezében. Egy főherceg, egy pápa!” Ő még tudta, miről van szó. Akárcsak Faludy. Meg a többiek.)

Digitálisan mennyivel egyszerűbb-korszerűbb-decensebb lenne, nem? (Klikk stb.)
Hogy mi minden vész el ily módon, hogy mi mindent kockáztatunk – a sír szélén táncolva – így, hogy a megszűnő indexek, három-, meg ötévente átalakuló-átépülő-lebontandó kocsmák, ősrégi építmények egytől egyig a hagyomány, a maradandóság, az öröklét, ama nagybetűs Élet erőszakos, átgondolatlan, ostobán barbár megsemmisítésének riasztó rekvizitumai – ugyan ki tudja? És kit érdekel?

Pedig a hagyomány – mi magunk vagyunk, feleim.
Azok lennénk. Ha hagynánk.