Kockás tanév

A tiltakozók a miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestülete által jegyzett nyílt levelet tűzték – idővel kockássá lett – zászlajukra. A „hermanosok” – ahogy a Tanítanék Mozgalmat kezdetben emlegették – oly sokat hivatkoztak a levélre, hogy azt hihetnénk, minden kockás párna alatt lapul egy, éjszaka is erősítendő a mozgalmárok elhivatottságát. De valóban emlékeznek még, mik voltak a követelések? Néha úgy tűnik, sokan akkoriban sem olvasták végig az írást, vagy nagyon komoly memóriazavarral küzdenek, mivel nem veszik észre, hogy éppen az általuk kritikusnak tartott kérdésekben azóta jelentős változások zajlottak, illetve zajlanak.

Idézzünk fel néhány passzust a „segélykiáltásból”.

„További adminisztrációs terheket nem tudunk és nem is akarunk elviselni! Tartsunk meg 26 órát! Készüljünk is fel rájuk lelkiismeretesen (ráadásul az éppen aktuális reformszellőnek megfelelően), írjunk hozzá óravázlatot, tematikus tervet, tanmenetet… A dolgozatokat időben állítsuk össze és javítsuk ki. A tehetségesekkel és a lemaradókkal foglalkozzunk külön is. Szervezzük meg az osztálykirándulást, tartsunk fogadóórát, szülői értekezletet, rendezzük meg az iskolai élet elengedhetetlen ünnepségeit, vigyük a gyerekeket színházba, múzeumba… és írjuk meg a portfóliót, az önértékelést! Nem!”

Sokan vélekedtek úgy annak idején, hogy a lázadáshoz az utolsó lökést az adminisztrációs feladatok növekedése adta, a minősítési eljárás, a tanfelügyelet és az önértékelés hármas terhét minden pedagógus elviselhetetlennek érezte. És – bár szülőként gondolhatjuk azt, hogy nem feltétlenül ártalmas, ha az esetleg kollegiálisan elfogult iskolaigazgató mellett külső szem is rendszeresen felülvizsgálja a gyermekeinket nevelők munkáját –, ez volt az a terület, ahol a kormányzat a leghamarabb engedett: egyszerűsödtek a tanárok által kitöltendő kérdőívek, megszüntették annak lehetőségét, hogy egy tanárt két éven belül többször is ellenőrizzenek, és töröltek számtalan, már kiírt tanfelügyeleti látogatást is.

Egy másik kritikus pont az iskolák működtetésének zavara volt, illetve ezzel összefüggésben az igazgatók szűk jogköre. Mint a hermanosok írták: „Ki működteti egyáltalán az iskolákat? Az önkormányzat, vagy annak egy cége? Valamelyik minisztérium, az Oktatási Hivatal, a POK…? A sok bába között elveszett a gyerek! (…) Az igazgatóktól is elvették legfontosabb jogköreiket: se önálló gazdálkodás, se munkáltatói jogok, még az iskola épülete sem hozzájuk tartozik az ott dolgozók egy részével együtt. Hivatalosan még a portást sem utasíthatja esetleges feladatokra, nincs egyetlen technikai dolgozó, aki az igazgató irányításával végezné a munkáját. Miért kellett az iskolavezetőket gyámság alá helyezni? Az iskolaépületek rosszabb állapotban vannak, mint valaha. Nincs pénz alapvető dolgokra. A tantermeket a szülők festik, a karbantartás akadozik. Három év után is egymásra mutogat a fenntartó Klik és az üzemeltető önkormányzat, ha pl. néhány tízezer forintos költségen balesetvédelmi okokból meg akarjuk erősíttetni a könyvtári polcokat. Évek óta egyetlen taneszközt, sporteszközt, könyvtári könyvet sem vásárolhattunk. (…) Ez a fenntartói-üzemeltetői rendszer jól működik?”

És ugyanazok, akik akkor a vegyes rendszer hibáit sorolták, most a fenntartás és működtetés egy kézbe vonása miatt háborognak. Pedig ezentúl az összes esetleges problémáért – karbantartás, felújítás, fejlesztések csúszása, elmaradása – kizárólag a tankerületi központot, illetve végső soron az államot lehet majd kárhoztatni, egy csapásra megszűnik az önkormányzatok és a Klik egymásra mutogatása. Ráadásul az iskolaigazgatók jogköre is bővül, több beleszólásuk lesz a munkáltatói és gazdálkodási ügyekbe, sőt, váratlan kiadásokra szolgáló keretet is kaptak, ami ugyan nem eget verő összeg, de elegendő azokra a kisebb beszerzésekre, amelyeknek lehetetlenségét korábban kifogásolták.

„Tiszta, átlátható, mindenféle pénznyelő, központi vízfejtől mentes fenntartói viszonyrendszert követelünk!” – áll a levélben, és lám, most megszűnik a Klik, pontosabban csak szakmai irányító és ellenőrző szerepe lesz az összezsugorodó Klebelsberg Központnak, ami indokolt, hiszen azért az mégsem engedhető meg, hogy a tankerületek számonkérhetetlen kiskirályságokként működjenek, abszolút teljhatalommal felruházva, miközben az állam fizeti a cechet.

Végül egy harmadik hermanos alapvetésről, a változásoktól való ódzkodásról. „Nyugalmat akarunk, mely politikától, álreformoktól mentes, hogy legalább néhány évig ugyanazt a könyvet használhassuk! Pedagógusok vagyunk: megtanultuk, hogy mit és hogyan kell tanítani – ha hagyják!”

Nem könnyű megfelelni ennek a kívánságnak, miközben éppen ők követelik a reformot, gyakorlatilag az oktatás minden területén. Az általuk sürgetett tananyagcsökkentéshez muszáj átalakítani az alaptantervet, és ez nem fog menni a tankönyvek jelentős módosítása nélkül.

Emellett meg kellene békélniük a gondolattal, hogy a világ folyamatosan változik, és amint az evolúciós sikerességet mindig a változáshoz való alkalmazkodás képessége határozta meg, úgy egy közösség, egy nép sikerének kulcsa is a változásokhoz való alkalmazkodás – most épp a rohamos és ugrásszerű technikai-informatikai fejlődést követve. Ilyen körülmények között régi tankönyvekhez és akár harminc éve elsajátított oktatási módszerekhez ragaszkodni, nem valami biztató jelenség…

„Szeretnénk a felnövekvő generációkat jól felkészíteni az élet kihívásaira, hogy képesek legyenek megfelelni a kor követelményeinek!” – írták a lázadás elindítói. Kedves kockás ingesek, kezdjék talán önmagukon, esetleg már a vakáció alatt!