Koba a Vörösmartyn

Bezártak a pavilonok, a tér képe gyorsan meg-, illetve visszaváltozott: véget ért a könyvhét, de élményei, hangulata – amit időről időre hátrahagy –, persze még mindig a zsigereinkben, mélyen bennünk él. Emlékszem, néhány éve eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha Joszif Visszárionovics Dzsugasvili, úgy is mint Sztálin (Koba), valamely metafizikai csoda jóvoltából feltámadván, puha csizmájában kilépegetne a könyvheti Vörösmarty térre, és sétára indulna a nagy zsúfoltságban a pavilonok között. Most, hogy megint könyvhét volt, a pajkos idea újfent megkísértett: a legújabb kori emberiség legnagyobb tömeggyilkosa a Kisföldalatti végállomásáról nehézkesen föllépked a Gerbeaud elé, és ott eléje tárul a nekünk immáron évtizedek óta megszokott, vérpezsdítő látvány, ő riadtan körülpillant, a téren ragyog a nyár eleji nap, hömpölyög a tömeg, mindenki derűsnek és magabiztosnak tűnik, mindenhol könyvek és könyvek kínálják magukat, az emberek nézegetik, forgatják, lapozgatják őket.

Koba arra gondol, önmagát kissé megerősítendő, mennyire nem is baj, hogy nem ismeri egy francia rendező, bizonyos Francois Truffaut 451 Fahrenheit című filmjét, amelyben a tűzőrség égető különítményei szisztematikusan megsemmisítik a roppant veszélyes olvasnivalókat – lám, tudta ő enélkül is pontosan, hogy miért nem adhat a balga alattvalók kezébe annyi, de annyi könyvet. (Dosztojevszkijről azt mondta egy Milovan Djilas nevezetű látogatójának: „Nagy író. Nem adjuk ki, mert rossz hatással van az ifjúságra. De nagy író!”). De nemsokára már el is önti a düh: lám, ezek itt gátlástalanul válogatnak a tömérdek iromány között, nézelődnek, ezekkel a magyarokkal egyébként is nagyon kell vigyázni, érezte ő már régóta, hogy csak folyamatosan becsapni szabad őket, különben életveszélyesek – az imádott Erdélyükkel kapcsolatosan meg is tette vagy háromszor, először 1940-ben, amikor eljátszotta, mintha a nem kevésbé utált románokkal szemben melléjük állna, utána 1944-ben, amikor az átállás fejében ugyanezzel hitegette őket, aztán meg, amikor a háború végén a Nagy Ferenc nevezetű miniszterelnöküket jól megvezette azzal, hogy majd a párizsi béketárgyalásokon így lesz meg úgy lesz, ennyit meg amannyit azért meghagynak a területből nekik.

Ezekkel így kell bánni, ez a minimum. Koba eszébe jutott Hruscsov, meg az ő Berijája (vagy Jezsovja-Jagodája), vagyis ez a balfácán Szerov, ezek a dilettáns barmok, elszúrták a dolgot ebben a városban (is), itt aztán ezer százalékban. Ha ő akkor úgy lehetett volna jelen, ahogy sajna, most sem lehet, vagyis igazándiból, tényleg – meglátta volna, mit próbálnak ugyan tenni ott Kelet-Berlinben, vagy ezek itt a Dunánál, az­után mind a többi, azokkal a különösen rühellt lengyelekkel egyetemben, akiknek az elitjéből, sajna, csak azt a húszegynéhányezret sikerült végleg elintézni – mennyi mulasztás, mennyi végzetes hiba, mennyi jóvátehetetlen, rémes elszúrás, egymás hegyén-hátán. Rettenetes.

Nem akarván végleg felidegesíteni magát, inkább megpróbált sétára indulni a lökdösődő, fel-feltorlódó, dühítően hangos és fenyegetően feléje is áramló tömegben. Már az egykori Luxus Áruház sarkánál belebotlott egy feltűnő élénkséggel kiabáló csoportba, valami Püskit (?) emlegettek, hogy annál találkoznak, ilyen találkahelyről még a legtájékozottabb NKVD-s sem hallott, amikor meg közülük végre az egyik – a tülekedésben tiszteletre méltó, mondhatni, valósággal heroi­kus teljesítményt nyújtva – mégiscsak utolérte, és a közvetlen közelébe férkőzve, megsúgta neki, hogy egy Kairosz nevű kiadó pavilonjánál meg a magyar parlament alelnöke dedikál, vagyis könyveket ír alá – futólag látott is egy mosolygós embert, páran kedvesen beszélgettek vele, de különben nem nagyon törődtek vele, egy volt a többi között – már csak legyintett.

Hogyan is lenne elég körbepillantani ezen az elátkozott helyen? Igaz, némi – nagyon enyhe – vigaszt jelenthetne a tér túlsó oldalán, azzal az istenverte Püski-pavilonnal átellenben lévő oldal néhány megnyilatkozása. Ezek a pavilonok és közönségük szinte pontosan szemben, a tér túloldalán, a Kairosz, a Püski, az Antológia és a többi hasonló kiadótól a lehető legmesszebb helyezkedtek el, mindent szidtak-átkoztak, ami magyar volt, a miniszterelnöktől és kormányától a mindenkori adott társadalmi-politikai-gazdasági helyzeten át a magyar népig, amely köztudottan antiszemita, idegengyűlölő, nacionalista-soviniszta-masiniszta és így tovább.

No, ez már igen, biccentett elismerően Koba, de mindez azért nem vigasztalta meg igazából. A látottaktól összetörten sarkon is fordult és csüggedten távozott. Nem vagyok biztos benne, fantáziám játéka volt-e az egész, vagy tényleg ott bócorog időnként a Vörömarty téren és környékén, még ha rosszkedvűen távozik is.