Klubtagság

Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának – mondja Woody Allen az Annie Hall című filmben, Groucho Marxot idézve. A Fidesz EPP-tagságával kapcsolatos döntés (pontosabban inkább nem döntés) anatómiája nagyon tanulságosan rajzolja ki a politikai klubokban vállalt tagság kockázatait és mellékhatásait.

Két héttel ez előtt egy itt megjelent írásomban ennek az örvénylésnek azokkal a történelmi rétegeivel foglalkoztam, amelyek az elmúlt ezer év során meghatározták a Nyugathoz való viszonyunkat és ezen keresztül a magyarság létezésének alapvető kereteit. Most az elodázott döntés nyomán érdemes lenne talán arról is eltöprengeni, hogy e történelmi léptéknél kicsit rövidebb távot szemlélve mit és hogyan kellene átgondolnunk ahhoz, hogy csökkentsük az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező évek igen súlyosnak látszó kockázatait.

Kossuth Lajos úgy fogalmazott, hogy a politika az egzigenciák, vagyis a szükségszerűségek és a lehetőségek helyes felismerésének és azok szerint való cselekvéseknek a tudománya és művészete is egyben. Saját életünk során is szembesülnünk kell azzal, hogy bár tudjuk, mi volna a kívánatos, de azt sem árt szem előtt tartani, hogy mi a lehetséges. A kívánatost a lehetségestől ugyanis mindig korlátok választják el. Persze akaratszabadságunkból adódóan bármikor dönthetünk úgy, hogy nekirontunk ezeknek a korlátoknak, hogy összetörjük azokat, ám nem árt ennek előtte egy gyors töréstesztet végezni, hogy kiderüljön, a korlát vagy a mi fejünk a keményebb. Ellenkező esetben csak a nekirontás során derülhet ki az, hogy a korlát a keményebb, és nem azt, hanem magunkat fogjuk összetörni. Nincs ez másképpen most sem.

Nekünk, magyaroknak megadatott, hogy az elmúlt ezer év történetéből megtanuljuk, miféle létrontó világerőkkel is állunk szemben. Harcainkból az is kiderült, hogy ennek a csapda- vagy satuhelyzetnek nem nagyon látszik rövid távú, pláne gyors, könnyű és olcsó megoldása. Mindig azt kell mérlegelnünk, hogy a rövid távon mozdíthatatlannak látszó korlátok hosszabb távon miként alakíthatók mégiscsak úgy, ami talán némileg enyhíthetné e létrontó erők történelmi nyomását.

Azt sem árt figyelembe venni, hogy nemcsak mi vagyunk csapdában, hanem szinte valamennyi olyan szereplő, amellyel kapcsolatba kerülünk harcaink során. Manfred Weber, az EPP vezetője és egyben csúcsjelöltje a bizottsági elnöki posztra ugyanebben a csapdában vergődik. Megnyilatkozásait és tetteit ugyan egy általános erkölcsi mércével is mérnünk kell, de némi empátiával azt is be kell látnunk, hogy szabad emberként ő is csak azt teheti, amit szabad.

Ahogy már sokszor megtettem, most is Bibó István híres metaforáját idézem a túlfeszült lényeglátók és a hamis realisták terméketlen és romboló dichotómiájáról, amit beszédes című 1947-es dolgozatában fogalmazott meg. (A mű címe: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.) Bibó azzal zárja erről való értekezését, hogy az egyetlen esélyt a lényeglátó realista létkarakterének felépülése jelenthetné. Vagyis esetünkben azé a személyiségé, aki tisztában van a létrontó erők valóságos természetével, és látja az ebből eredő végzetes veszély súlyát, ennyiben tehát lényeglátó. De azt is belátja, hogy bármilyen végzetesnek tűnhet is fel ez a fenyegetés, az indulatból születő, József Attilát idézve „meg nem gondolt gondolat” még ennél is súlyosabb veszélyek kiváltójává válhat.

Európa, főként Nyugat-Európa népeinek általános mentális, morális, spirituális állapota ahhoz ugyan már elégséges, hogy elkezdje felismerni a rá leselkedő végzetes veszélyeket, de hogy koherens elbeszélési módra épülő, óriási áldozatokkal járó létküzdelemre is készen áll-e, az egyelőre erősen megkérdőjelezhető. Márpedig ahogy mondani szokás, a történelem mindig hozott anyagból dolgozik, vagyis kiindulni csak abból tudunk, ami van. A 2015 óta a migráció (pontosabban bevándoroltatás) okozta egyre súlyosabb válság sokkhatása nyomán valóban elkezdődött egy reménykeltő ébredés, ám ez az ébredés egyelőre inkább csak egy heves és indulatos elutasítás.

Leginkább annak a fenyegetésnek az elutasítása, hogy a most már évtizedek óta lecsúszóban lévő nyugati középosztály a migráció nyomán még veszélyesebb helyzetbe kerüljön. Nemet mondani tehát már tud a nyugati ember, de igent még nem nagyon. Hisz egyelőre szinte teljesen hiányzik az az egységes elbeszélési mód, amelynek értelmezési kerete a hosszú távú teendők kirajzolására is alkalmas lehetne. Ezért aztán a klub, pontosabban a klubtagság fenntartása akkor is elengedhetetlen lehet, amikor ezért esetleg túlságosan nagy árat kell fizetni. Európa uralmi rendszerének adott szervezeti-intézményi rendszere ugyan teljesen alkalmatlan arra, hogy a földrészünk történetének legsúlyosabb válságából való kilábalást irányítsa, ám a rendszer átrendezése csak fokozatosan mehet végbe. Még akkor is, ha ez számos alkalommal igényel – elsőre talán vállalhatatlannak tűnő – kompromisszumokat is.