Vélemény és vita
Kivonulás
Töredelmesen bevallom: nagyon nem kedvelem a látványos, demonstratív kivonulásokat
Töredelmesen bevallom: nagyon nem kedvelem a látványos, demonstratív kivonulásokat – Magyarországon főleg az úgynevezett balliberális ellenzék míveli ezt különös előszeretettel (igaz, valaha, az ősködben, teljességgel éretlen, mondhatni abszolút kiskorúságában megtette ezt a Fidesz is – éppen a parlamentből és éppen Trianon hetvenedik évfordulóján – no de hol van már a tavalyi hó). Ám ami mostanában, immáron a századik Trianon-évforduló felé erőteljesen közeledve történt, az új megvilágításba helyezi a tiltakozás, az egyet nem értés e sajátságos formáját is.
El lehet vitatkozgatni azon, vajon legyen, lehet-e köztéri szobra Horthy Miklósnak Magyarország fővárosában. Közvetlenül vagy közvetve többen letették már e kérdésben voksukat ezeken a hasábokon is. Jómagam még valamikor 2013-ban, tehát immáron négy esztendeje, eszembe is jutott az a régi Magyar Hírlap-cikk, midőn megtudtam, hogy egy budai szálloda udvarán (!) avatják fel Magyarország kormányzójának mellszobrát.
Szögezzük le rögtön: igenis itt lenne az ideje, hogy Budapesten végre normális helyen normális (mondjuk egész alakos) szobra legyen Horthynak, akárcsak Ronald Reagannek vagy gróf Tisza Istvánnak. Végtére is, ha Károlyi Mihálynak jó három évtizeden át lehetett szobra Pesten – nem beszélve Leninről, Sztálinról meg a többi hordalékról –, az a legkevesebb, hogy a lassan, de biztosan helyreálló valódi történelmi szemléletmódunk kifejeződéseként végre Horthy is az őt megillető helyére kerüljön minden magyarok fővárosában (is).
Magyarország miniszterelnöke éppen a napokban jelentette ki: „Néhány kivételes államférfiúnak, Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kuno miniszternek köszönhető, hogy az elvesztett világháború, a vörösterror százharminchárom napja és a trianoni diktátum roppant súlya alatt mégsem temetett minket maga alá a történelem.”
Ezzel együtt vagy akár ezek ellenére többedmagammal, nyíltan, sok ember szeme láttára – igen: látványosan, ha úgy tetszik, demonstratívan – kivonultam Horthy Miklós mellszobrának avató ünnepségéről ama bizonyos budai szálloda udvarán. Ki bizony. Mert Szidiropulosz Archimédesz, a Trianoni Szemle főszerkesztője, Döbrentei Kornél költő, Petrás Mária népdalénekes-iparművész, Batta György felvidéki magyar író vagy Pécsi L. Dániel jelképművész velem együtt úgy gondolta: ezt így nem. Nagyon nem.
Jobbikos propagandarendezvénnyé, kormányellenes (tegyük hozzá: különlegesen ocsmány és mélységesen igazságtalan) kirohanások felvonulási terepévé és Trianonnal kapcsolatos, kivételesen, mondhatni, bravúrosan ostoba kijelentések tárházává tenni, ilyesmivé lealacsonyítani a tisztelgés ünnepét nemcsak felháborító, de rikítóan ízléstelen eljárás is, az eredeti szándékoktól teljesen függetlenül. Szinte kizárólag csak a magyar zsidóságot – teljes erkölcsi hitellel – képviselő Reiner Péter szavai voltak méltók az alkalom eredendő ünnepélyességéhez és objektív jelentőségéhez.
Apámék nem ezért esküdtek fel a kormányzó úrra, mondta dühösen mellettem költő barátom. Én meg egyik, még ’89-ből származó emblematikus versére gondoltam – istenem, lám, mily változatos formákban is él és hat tovább az örök-egy magyar líra megannyi igazsága: „Uramisten, mennyi csapodár kokárda / nemzetiszínre játszik a régi gárda…”
El lehet vitatkozgatni azon, vajon legyen, lehet-e köztéri szobra Horthy Miklósnak Magyarország fővárosában. Közvetlenül vagy közvetve többen letették már e kérdésben voksukat ezeken a hasábokon is. Jómagam még valamikor 2013-ban, tehát immáron négy esztendeje, eszembe is jutott az a régi Magyar Hírlap-cikk, midőn megtudtam, hogy egy budai szálloda udvarán (!) avatják fel Magyarország kormányzójának mellszobrát.
Szögezzük le rögtön: igenis itt lenne az ideje, hogy Budapesten végre normális helyen normális (mondjuk egész alakos) szobra legyen Horthynak, akárcsak Ronald Reagannek vagy gróf Tisza Istvánnak. Végtére is, ha Károlyi Mihálynak jó három évtizeden át lehetett szobra Pesten – nem beszélve Leninről, Sztálinról meg a többi hordalékról –, az a legkevesebb, hogy a lassan, de biztosan helyreálló valódi történelmi szemléletmódunk kifejeződéseként végre Horthy is az őt megillető helyére kerüljön minden magyarok fővárosában (is).
Magyarország miniszterelnöke éppen a napokban jelentette ki: „Néhány kivételes államférfiúnak, Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kuno miniszternek köszönhető, hogy az elvesztett világháború, a vörösterror százharminchárom napja és a trianoni diktátum roppant súlya alatt mégsem temetett minket maga alá a történelem.”
Ezzel együtt vagy akár ezek ellenére többedmagammal, nyíltan, sok ember szeme láttára – igen: látványosan, ha úgy tetszik, demonstratívan – kivonultam Horthy Miklós mellszobrának avató ünnepségéről ama bizonyos budai szálloda udvarán. Ki bizony. Mert Szidiropulosz Archimédesz, a Trianoni Szemle főszerkesztője, Döbrentei Kornél költő, Petrás Mária népdalénekes-iparművész, Batta György felvidéki magyar író vagy Pécsi L. Dániel jelképművész velem együtt úgy gondolta: ezt így nem. Nagyon nem.
Jobbikos propagandarendezvénnyé, kormányellenes (tegyük hozzá: különlegesen ocsmány és mélységesen igazságtalan) kirohanások felvonulási terepévé és Trianonnal kapcsolatos, kivételesen, mondhatni, bravúrosan ostoba kijelentések tárházává tenni, ilyesmivé lealacsonyítani a tisztelgés ünnepét nemcsak felháborító, de rikítóan ízléstelen eljárás is, az eredeti szándékoktól teljesen függetlenül. Szinte kizárólag csak a magyar zsidóságot – teljes erkölcsi hitellel – képviselő Reiner Péter szavai voltak méltók az alkalom eredendő ünnepélyességéhez és objektív jelentőségéhez.
Apámék nem ezért esküdtek fel a kormányzó úrra, mondta dühösen mellettem költő barátom. Én meg egyik, még ’89-ből származó emblematikus versére gondoltam – istenem, lám, mily változatos formákban is él és hat tovább az örök-egy magyar líra megannyi igazsága: „Uramisten, mennyi csapodár kokárda / nemzetiszínre játszik a régi gárda…”