Kiszerkesztve

Másodpercek alatt zajlott le minden. Kollégámmal és pályatársammal már hazafelé ballagtunk a sörözőből a szép nyugodt nyárestében, kellemes idő volt és a megszokott nyüzsgés az aluljáró közelében. Azután szemvillanásnyi idő alatt az a nagydarab, szemüveges, kiabáló figura elsuhant mellettünk, egy félig csattanó, félig koppanó hang pályatársam arca felől – és máris két elszánt, harcra kész alak meredt egymásra a terecske közepén, akár az akciófilmeken. Az agresszor valami olyasmit hajtogatott, hogy majd legközelebb meggondolod, te (nyomdafestéket nem tűrő szavak), mit írsz meg rólam, te (ismét nyomdafestéket nem tűrő szavak). Miután többen - előbb békítően, később rendreutasítóan – igyekeztünk fellépni, az illető sietős léptekkel magunkra hagyott bennünket, és villámsebesen eltűnt az első mellékutcában.

Pályatársam dermedten állt, nem esett komoly baja, még mindig a kulcscsomót szorongatta harcra készen, miközben gyorsan kiderültek a motivációs eredők: társaságból ismerte a nem túl gyengéd barbárt, és egyik könyvének figurájához fel is használta (nem túl rokonszenves) alakját. Az illető pedig, dicséretére legyen mondva, még internetező, képernyőkre bambuló korunkban is, lám, olvasott…

Felidézhettem volna szerkesztőségekben töltött évtizedeim halhatatlan hősét, a be-berohanó, fenyegetőzve felelősségre vonni próbáló, enyhén szólva is túltengő önérzettel számonkérő Érintettet, aki, úgy tűnt, nemhogy verekedni, de akár ölni is képes lett volna sértődött hiúságában, amiatt, hogy – éppen ő! – a nyilvánosság reflektorfényébe került, esetleg nem egyértelműen pozitív megvilágításban. Azután rájöttem: most is – de bármikor - ő a legkevésbé érdekes az egészben. Hiszen hiúságunknál csak korlátolt ostobaságunk, szánalmas érzékenykedésünk és öniróniára, kritikus önszemléletre való képtelenségünk a nagyobb. És a „kiszerkesztettség” állapotánál, vagy bármiféle következményénél ezerszer kínosabb, ha nem a látszólagos alannyal, hanem önmagunkkal kerülünk konfliktusba: ha nem vesszük észre, amit észre kellene vennünk, ha nem jelezzük, amit jeleznünk kéne, ha nem ábrázoljuk, amit ábrázolni, felmutatni kötelességünk. (Hivatást is írhattam volna.)

A „mondj igazat, betörik a fejed” ősi népi bölcsessége érvényesül újfent, folyton-folyvást (lásd: írósorsok Krisztus előtt akárhánytól napjainkig). Hát, istenem… Végső soron most sem történt egyéb, csak a nem túl gyakori esetek egyike, amikor élet és irodalom között bizonyos szerves összefüggés mutatkozott. És a lényeg, hangsúlyozom - igenis nagyon önző módon -, az ilyen afféroknál nem az elkövetőkön van. Hanem a másik félen. Ő vizsgázik, ilyenkor is.

Pályatársam még jó negyedóra múlva is izgatottan kérdezgette, ugye megfelelően viselkedett, ugye „helytállt”, ugye nem volt gyáva. És Istennek hála, megnyugtathattam. (Egyáltalán nem csillapításként, nemcsak szolidaritásból. Őszintén. Tapasztalati tények alapján.) És ez a fő. Tényleg helytállt, nem futamodott meg, vállalta a harcot, felvette a kesztyűt, tisztában volt vele, hogy küzdenie kell. Ő tényleg magyar író. Így van ez rendjén.