Kikötő

A városokat mindenféle halmazba lehet rendezni szín, nagyság, élhetőség és utálatosság szerint, de a sirálykacagás gyakorisága szempontjából mindenképp Pula és Rovinj vezet – gondolta az utazó, amikor a busz elhagyta az Uckát, és kinyílt előtte Isztria.

– Végre – sóhajtotta ki magából Pestet, és vele együtt az odavakkantott mondatokat, amelyekre a választ minden alkalommal inkább lenyelte, mintsem hogy ő is úgy beszéljen, ahogy beszélnek vele; képzeletben kidobta az ablakon a hazug, gonosz, kicsinyes, ízléstelen, rossz mondatokat, amelyeket az elmúlt fél évben Pesten hallott, és olvasott, és nézte, miként iszkolnak vissza Pest felé, mint a hangyák, majd kiradírozta az emlékezet vásznáról a szigorú arcokat, amelyeken az évek során minden mosolyára még szigorúbban szaladt alá az üres árok, mintha a magyaroknak élniük is tilos volna, miközben siratják az országot és magukat; aztán a gyűlöletet is kidobta, amely Pesten hatalmas, ronda, használt kabátként ül mindenkin, pont, mint az ostobaság. Majd, mintha ez se lenne elég, összegyűrte magában az egész Pestet, és kihajította az ablakon, mint egy elrontott vázlatot.

– Nem kell ott élni, ahol nem hagynak élni. Ott legfeljebb tartózkodni lehet, ha muszáj. Élni ide jövök – gondolta, és ringott alatta az út, mintha Isztria ringatná, a szőlősorok akár a karok nyúltak felé a tengerkék ég alatt, amíg a szem ellátott, a tenger pedig égkéken villant fel egy kanyarban, ahogy szokott.

A föld vörösén szerteszét hevert a tikvica, a paradicsom meg egy-egy csomó fűszernövény, és ahogy haladt a tájban, úgy fordult az úttal a nap, amely abban a pillanatban, ahogy meglátta a Pula táblát, tiszta erejéből az arcába tűzött és életre keltette egyenként a tagjait, a jobb és a bal kezét, aztán a lábait, végül megmozdult mindene.

– Élek – mondta magában, ahogy lelépett a buszról a pályaudvaron, majd mélyre szívta a fáradt olaj, a benzin, a Franck kávé, a cigaretta, a fehérmárvány, a rakija, a pekarában sorakozó sajtos burekek, a túloldalról odalátszó fenyősor és a tenger odafoszladozó szagát, amit gyerekkorában Jugoszlávia-illatnak hívott, azóta meg inkább sehogy. Nem akart nevet adni az otthonnak többé. Nem akarta megint elveszteni. Főleg, hogy közben Pestet is elvesztette, és néha éjjel arra ébredt, szapora pulzussal, hogy talán Pécs és a határsáv sincs többé.

– De van – gondolta olykor félálomban, aztán hídfélébe feszülve visszaaludt.

A presszóslány kihozta a kávét és a Cedevitát kérés nélkül. Megismerte. A pékségben az apró mellé ejtette le talán az első mosolyát fél év óta először, cserébe a mosolyért, amit kapott. A sarkon egy öreg a hasát kitolva, a csípőjére tett kézzel lihegett a hőségben, aztán bal kézzel felmutatott a napra, amely ma sem kegyelmez.

– Nem látszik kegyelmezni – fordult le a fejében a mondat pontosabban. Dél volt.

– Nyár van – mondta neki. Az öreg legyintett.

– Még jó – morogta valahogy úgy, hogy „Certo! Dobro”, aztán megveregette a vállát, hogy könnyű annak, aki fiatal. Az utazónak eszébe jutott Pest. Kirázta a hideg.

– Most jöttem csak – mondta az öregnek a keverék nyelven. Álltak még ott egy ideig, aztán az öreg elindult felfelé, a virágbolt felé. Megvárta, amíg kijön. Liliom volt nála. Nyertem – gondolta.

A Zagrebackán kölyökcsapat örvénylett. Meccs lehetett nemrég. Az egyik hátrafelé haladt, mint K. D. 1909. szeptember 10-én Pesten, amikor Pesten még lehetett élni, mert nem volt mindenki idióta, aztán nekiütközött egy villanyoszlopnak, mégis ment tovább.

– Te marha – mondta neki egy osztálytársa, és az utazó intett Sárkánynak és Esti Kornélnak. Az út másik oldalán támaszkodtak. Szalmakalapban, fehér öltönyben szemlélődtek. Vele együtt költöztek ide. Állítólag már Kondor is pakol, és hozza az angyalait is. Azt mondta, bírja ugyan a drámát, de azt, hogy olyan legyen megint minden, mint amilyen 1986. január 28-án volt egy külvárosi aluljáró este tízkor, azt azért nem viseli el.

Az Amfiteátrum körül a turisták úgy lepték el az utcát, mint a hangyák a földre ejtett kenyeret. Egy pár magyarul veszekedett.

– Brávó – gondolta, és megint kirázta a hideg. Lement a kikötőbe. A tenger piszkos volt, az Uljanik felirat csúnya, de a kopott kis halászhajó, amelyik mindig bent szokott állni, ott siestázott megint üresen.

– Megjöttem – mondta a városnak.

Nem kellett sokat várnia. Az első sirály közvetlenül felette kezdett röhögni, staccato, majd lento, aztán accelerando.