Kétsebességes Európa

Maga az a tény, hogy egyfelől az Egyesült Királyság immár hivatalos kilépési szándéka után hamarosan huszonhét tagországra olvad a közösség, másfelől pedig még egy fél tucat ország vár a bebocsátásra, eleve jelzi a zavarodottságot. Az unió működtetésére hivatott szervezetek tovább fokozzák az amúgy is bántó mértékű zavart (bizottság, parlament). Nem kis részben azért, mert már évek óta állandósult – a közösen elfogadott törvényekre épülő munka irányítása és ellenőrzése helyett – egy politikailag motivált kettős mérce alkalmazása.

Ma már nem csak az Európai Parlament, de maga az Európai Bizottság is politizál. Újabban azonban ennél is tovább megy, a nemzeti parlamentek helyett maga akar normákat elfogadtatni a szokásos konszenzusos mechanizmusok mellőzésével. Olyan hatásköröket próbál a tagországoktól elvonni, amelyek ügyében nem voltak és vélhetőleg nem is lesznek egyhangú nemzetállami döntések, másrészt egyes tagállamokat próbál erős nyomással rávenni, hogy elfogadott közös normákat sértsenek meg. A schengeni határokat (alapvető euró­pai vívmány) védőket nyomás alá helyezik, miközben lehetővé teszik, hogy e határokon belül újra nemzeti határellenőrzések működjenek. Eleve közösségi (bizottsági) döntési jogként értelmezik a migrációt és a migránsok automatikus befogadásának ügyét, noha erre érvényes nemzetközi normák vonatkoznak, amelyek kizárólag az életveszélyben lévőkre, de semmiképpen a jobb megélhetés reményében útra kelőkre vonatkoznak. Jogi értelemben az unió területére kizárólag a schengeni határok túlsó oldalán fekvő országokból érkezhetnének ilyen menekültek, azonban ilyen ország a schengeni határok mentén pillanatnyilag nincs, mégis van milliószámra „menekültnek” címkézett jövevény.

Szóba került a közös joganyag szerint változatlanul nemzeti hatáskörben lévő adóztatás rendszerének az uniós ellenőrzés alá vétele is. Az adóztatás joga mindig államokhoz kapcsolható, noha az unió sem államisággal, sem államszövetségi státussal nem rendelkezik. Politikailag motivált az a gondolatsor is, hogy a fő baj az együttműködő tagországok haladási képességében és készségében van. Vannak, akik gyorsabban haladnának, és vannak, akik lassabban. Megszületett tehát „hivatalosan” a kétsebességes unió gondolata.

Ami a két sebességet illeti, megjegyezném, hogy a szó igazi értelmében ez már régóta létezik. Hosszú gyakorlata van annak, hogy egyes tagorszá­gok a közös dolgokból (nem ideiglenes jelleggel, hanem végleg) saját akaratukból kimaradhattak, és azt a közösség tolerálta. Az Egyesült Királyság eleve nem kért a schengeni regulából, ugyanis még a gyarmatbirodalma felbomlásakor rendelkezett jogilag arról, hogy ki jöhet és ki nem. Neki Schengen csak zavarokat okozott volna. Nagyobb mértékű két sebességet és kettős mércét el sem lehet képzelni, mint ami az euró ügyében történt. Fejlett országok egész sorának (Dánia, Svédország, Egyesült Királyság) örökös mentességet adtak a közös valutához való csatlakozás kötelezettsége alól, miközben a 2004–07 között csatlakozó országokat szerződés szerint kötelezték az euró bevezetésére.

Két-, sőt egyenesen háromsebességesre és egyben eleve kettős mércét alkalmazóra sikeredett a 2004–07 között csatlakozók agrárszektorainak uniós támogatási rendszere. A régi tagországok gazdálkodói továbbra is száz százalék támogatásra voltak jogosultak, a csatlakozók pedig huszonöt, illetve ötvenöt százalékról indulva a teljes támogatást csak hét év alatt érhették el. Szóval volt elég két sebesség, ha eddig nem is ennek hívták. Az új francia elnök, Emmanuel Macron színre lépéséig azonban ennek tartalmáról vajmi keveset lehetett tudni. Ő szinte az első percben felemelte mutatóujját felénk és Lengyelország felé, mint amelyek megbontják az unió egységét – holott csak kőbe vésett közös uniós normákhoz ragaszkodnak –, és büntetéssel fenyegetett minket.

A Rothschild-bankban képzett és a francia államigazgatás bugyraiban edződött ember szorosabbra kívánja fonni a szálakat az eurózóna körül. A zónatagoknak legyen közös pénzügyminiszterük, külön parlamentjük, de ami a fő, legyen közös európai adósság, azaz kötvénykibocsátás is, a gyakorlatban emelkedjen jogi személlyé maga az eurózóna. A németek (Schauble pénzügyminiszter személyében) azonnal felszisszentek, jogosan, mert ennek az árát főként nekik kell majd állniuk. Az Európai Központi Bank által felvásárolt sok milliárd eurónyi görög és olasz államkötvény esetleges bukásából a veszteség legnagyobb részét ugyanis a bank legnagyobb részvényesének, Németországnak kell majd állnia. Az eurómentő „tűzfal” hétszázmilliárd eurójából a fal leghosszabb szakaszának védelme is éppen Németországé. (A fal védi Írországot, Portugáliát, Görögországot, de jóból is megárt a sok.)

A dörzsölt ifjú Macron tehát úgy szeretne kétsebességeskedni, hogy a saját baját rögtön megosztaná Merkellel. A francia államháztartás ugyanis cudar állapotban van, és sorozatban kapja a mentességeket Brüsszeltől. Amikor tehát Macron két sebességről értekezik, francia nemzeti érdekből teszi, valamint azért, hogy valamit majd sikerként tudjon felmutatni a francia belpolitikában. Vannak azonban hivatalos címkékkel még el nem látott, de mára láthatóvá vált folyamatok is, amelyek Európa sorsát hívatlanul, régóta meghatározni kívánják. George Soros többszöri hivatalos színre lépése Brüsszelben éppen ezt jelzi. (Attól, hogy a hátsó bejáraton érkezett, a látogatás hivatalos volt, noha nem illeszthető semmiféle európai közös joganyagba és protokollba.)

Történik mindez évekkel azután, hogy nehéz helyzetbe jutott európai székhelyű nagybankokat nem az Euró­pai Központi Bank, hanem az amerikai Federal Reserve (Fed) látta el a szükséges ezermilliárdokkal. Pedig ilyesmit csak az övéivel tesz az ember. Az amerikai kongresszus képviselői is szeretnének tudni az ügyekről, de ez pillanatnyilag előttük is banktitok, pedig a bank nevében a federal szó éppen a szövetségi, azaz amerikai állami jelentéssel bír. Tartalmilag a bank mégsem ismeri el, hogy a képviselőknek ehhez közük lehetne. Szóval Soros nem előkelő idegenként, hanem nagyon is hivatalosan, globalista megbízói érdekében érkezett Brüsszelbe. Ennek alátámasztására egyben gyorsan felfedte, hogy ő már évekkel ezelőtt is komoly munkát végzett.

Remekül beépült, nemcsak az Euró­pai Bizottságot tudja maga mellett Junckerestül Timmermansostul, de az Európai Parlament minden frakciójában és több tagállami kormányban és parlamentben is van bőséggel híve. Nem is beszélve a felkészülés részeként civil álcával működtetett szervezetei tömkelegéről. Arra is volt példa, hogy utóbbiak még helyi állami pénzeket is kaptak. Ilyen például a hazai norvég alap civil ügykezelése vagy az USAID esete több országban. Félő, hogy ezen a szinten látszik eldőlni Európa sorsa, és egyáltalán nem a közösen elfogadott európai értékek és normák mentén, amelyekre olyan sűrűn hivatkoznak. Kérdés, hogy mindennek a demokráciához mi a köze, vagy a demokrácia választott képviselőinek közreműködésével történő demokráciahekkelés is demokratikus?

Más védekezés e kéretlen és gátlástalan nyomulás ellen nincs, mint az elfogadott európai értékekhez és normákhoz való szilárd ragaszkodás, a globalista irányítás alatt álló brüsszeli túlkapások bátor visszaverése.