Kétharmad

(Hogy ne essünk a kirekesztés rettenetes bűnébe, megemlíthetjük a június harmadik vasárnapján tartandó apák napját is.) Ideális esetben a szülők és a pedagógusok együttműködve nevelik, azaz segítik szellemben és lélekben is növekedni a gyermeket. Ez a szülőknél hivatás, a pedagógusok számára viszont hivatás és munka.

Az, hogy mennyire hivatás és mennyire csak egy elvégzendő munka, erősen személyfüggő. A szülő, aki azt szeretné, hogy gyermekét elhivatott szakemberek tanítsák, bizony szerezhet rossz tapasztalatokat a „saját bőrén”, de akár a közéletet figyelve is.

Egy konferencián elhangzott, hogy az iskolák egyharmada semmilyen szakmai fejlesztési programba nem kapcsolódik be, nem is tervez ilyesmit. Ezen intézmények igazgatói nem támogatják a pedagógus-előmeneteli rendszert sem, kollégáikat nem tájékoztatják, és persze nem is segítik a minősítési eljárásokban.

A minősítésről – amely a kulcs a magasabb fizetési kategóriákhoz – rémhírek terjengenek. Egy nemrég napvilágot látott felmérés szerint a tanárok csak megerőltető időpocsékolásnak tartják a portfóliókészítést, illetve az egész eljárást. De ha jobban megnézzük a „kutatás” adatait, kiderül, hogy a válaszadók túlnyomó többsége még nem vett részt a minősítésben, csupán kósza híreket hallott róla, odáig sem jutott el, hogy egyáltalán utánanézzen, hogyan zajlik a dolog. Pedig az összes információ könnyedén elérhető az interneten, szaklapokban és tájékoztató kiadványokban. De nem érdeklődik, csak retteg, lázong, és másokat is hiszterizál.

Mit szólnának ezek a pedagógusok, ha tanévkezdéskor az elsősök közölnék: mivel valaki azt mondta nekik, hogy értelmetlen és fárasztó matematikát tanulni, úgy döntöttek, a számtanórákat inkább kihagyják.
Bírálni természetesen bármit lehet, de ismeretek nélkül ágálni valami ellen nem éppen nevelőhöz illő, példamutató magatartás.

Az iskolák egyharmada pedig szembeszáll mindenféle újítással.
Némileg ezt tükrözi az idei pedagógusnap körüli háborgás is.

A Pedagógusok Szakszervezete megalázónak tartja, hogy a Klik egy-egy szál virágot adna a tanároknak a régen szokásos pénzjutalom helyett. Több iskola sértődötten visszautasítja a virágot.

Pedig a cél az, hogy a szakmai tudását és elhivatottságát bizonyított pedagógus olyan illetményben részesüljön, hogy ne legyen rászorulva jutalmakra és egyéb pluszpénzekre – amelyeket korábban objektívnek nem feltétlenül nevezhető elbírálás alapján kapott a jó, illetve az intézményvezető által különösen megbecsült tanerő…

Ha a pedagógus kevesli a köszönetet jelző virágot, akkor az anyák napi csokrát is vissza kellene adni, mert nincs mellette boríték?

Vállrándítással elintézhető lenne ez a dacos egyharmad, ha egy szűk munkavállalói kör nosztalgiájáról lenne szó a kartársi idők iránt, azonban nem elhanyagolható, hogy az iskolák harmada, ugye, nagyjából a diákok harmadát jelenti. Tehát minden harmadik gyermek olyan iskolába jár, ahol a tanári kar a túlélésre játszik, szeretné csöndben átvészelni a mostani időket, és abban reménykedik, hogy majd visszatér a régi rend, amelyben nem kell feltétlenül különösebb erőfeszítéseket tennie rátermettségének bizonyítására, amelyben a szolid fizetést a pótlékokkal, túlórapénzekkel való ügyeskedés, a szakszervezetis karácsonyi szaloncukor és a pedagógusnapi boríték egészíti ki?

Szülőként ez elkeserít, de szeretném remélni, hogy jobb az arány, vagy legalábbis javulni fog. Mindenesetre hálás szeretettel küldöm az adófizetői forintjaimból vett pedagógusnapi virágot azoknak a tanároknak, akiknek valóban a diák az első, azoknak, akik nem sajnálják az időt és energiát arra, hogy gyermekeinkért napról napra jobb szakemberekké váljanak. Azoknak, akik képesek és hajlandók arra, amit a tanítványaiktól elvárnak: átlépni a határaikat.