Kételyek zápor után

Nem éppen csak ezen a forró augusztusi napon, sűrű cseppekben hulló zápor idején, odúba bújva, de egyáltalában, eddig is, tegnap is. S aztán elhatalmasodik ez a parazita érzés, kisajátítja az embert, falat húz körénk. Keserűen vagy dühösen ki is mondjuk: mindent rosszul csináltam! Pergetjük vissza az eseményeket, és valahogyan csak azok a képek bukkannak elő, amelyekben gyengék, gyámoltalanok, buták voltunk, rosszabb esetben agresszívek, követelőzők, mohók. Ezt érzem én ma, ázott ágak között, megbújva. Lehullott rólam a látszat léha tükörképe, egyedül vagyok a széllel és forró napsütéssel, hagyom is siklani az érzést a napfényben a tó felé. Nem kapok utána – hej!, hát, voltak itt azért jó pillanatok is, csodálatos napok, sikerek, utazások, szabad is tudtam lenni! Nem, most csak figyelem, hogyan nehezedik el a szívem, távolodik egy kósza felleg, s útjára engedem a meztelen belső viaskodást lehajtott fejjel. Önmarcangolásról szó sincs, csak minden megáll, zuhan, s olyan elesetté tudok válni, mint egy kisgyerek, aki hirtelen nem lát egyetlen biztos pontot sem. Anyai tekintetet, apai mozdulatot, ismerős környezetet keres. És tényleg. Kit látok én, és ki lát engem most? Hiszen elbújok.

Mindent rosszul csináltam. S mégis milyen fáradt vagyok. Mintha megváltottam volna az egész világot. Annyi mindent megismertem, megtudtam az emberről, ami már teherré vált, lehúzott a mélybe. Nem engedett repülni. Csak ámultam szépségen, ostobaságon, gonoszságon, nagyszerűségen. Csak álltam némán a bentről visszhangzó kérdések nyomán. Válaszokat fabrikáltam. Vajon csak egyetlenegy fontos kérdést is sikerült megválaszolnom? Mindegy, ha sikerült is, ki hallotta? Legalább azt már tudom, hogy semmi nem ér véget egyetlen pillanatban. Csak az élet. De mi a jutalom ezért a megfejtésért? Üresség, magány, érdektelen utcák, sír felett keserű csend. Különös napok, amelyek nyugalmát megzavarják az ilyen mai hangulatok. Talán természetes ez az elbizonytalanodás ilyen nyomasztó hőségben, tanácstalan állapotban. Belegyömöszölöm a rossz érzéseket egy zsákba, mint a régi ruhákat a szekrényből, és felszabadult mozdulattal tuszkolom a szemeteskukába. Nincs érzelmes búcsú, sétáló idős hölgy pillantásával ér össze a tekintetem. Mosolygunk egymásra. Szemben az elvadult cserjék tövében madarak kotorásznak, nem zavartatják magukat. Elvonult a zápor, már Badacsonyt áztatja.

Mit is csináltam rosszul? S egyedül az én hibám volt? Ez a kétely már biztató – gondolom visszafelé jövet. „Kidobok még valamit.” Túl nagy célt tűztem ki magam elé. Jól hangzik, de nem igaz. Csak most, mikor már hallom a vészesen konduló szívharangot, érzem úgy, mintha túl nagy célokat tűztem volna ki, s lám, nem sikerült. Semmi sem sikerült. Az induláskor nagyon is észnél voltam. Feladtam lehetetlenül piemonti törekvéseimet. Felvidék, Erdély… Azután viszont túlságosan nagyvonalú lettem, hiszen úgy volt, hogy semmi, de semmi nem múlhatja felül, amit kegyes tündérektől kaptam. A szerelmet, amelyről úgy tudtam, hogy a bárka elsüllyedésekor is a felszínen tart. A mindent elsöprő szélviharban is együtt állva maradunk. És a teljesítményünk magától értetődőn hódít majd. Nem számoltam a rettenetes bosszúszomjas irigységgel. A kicsinyességgel. A szánalmas alakoskodásokkal, a zörgő rokkantzenekarokkal. És utódaikkal. Mindent rosszul csináltam. A szerelmem harcolt többet értem, pedig nekem kellett volna érte. Mint a legelején. Vadul, agresszíven, durván. Átgázolva mindenen és mindenkin. Ha volt két ember, aki hitt az áttetsző igazságban, pőre képletekbe írható tudományban, tudást táguló körökbe eljuttató fáklyákban, azok mi voltunk.

S én mindent rosszul csináltam. Nem tudtam megvédeni a haláltól. Nem tudtam megvédeni a megszűnés távlatától. A diszharmóniáktól. Utóbbitól talán sikerült volna. Kiadók, könyvterjesztők, tán maga az állam is.A könyvtárak. A televízió. Amelynek születésétől a legnagyobb sztárja volt, a legnehezebb időben. De ez a csendes szemérmesség. Hogy én?! Ez a füstös presszó nem alkalmas. Ez a sok lehúzott redőny a városban. Ez a sok túlméretezett alap. Ez a világ belvárosain túl nem látó tekintet. Ez a sok izzadságtól csillogó toll. Ez a romantika. Zorán: „az örök szél ráncosra gyűri a tengert s az arcokat”. Nekik a Ságváriba (Trefort) ezt a dalt bevitte egy tanáruk. Talán a giccsről és az igazi művészetről volt szó. Utálta a szituációt, ennyit mondott: „a meztelen tenger”. Én azt hiszem, nem is hallottam ezt a dalt. Úgy értve, hogy elfolyt a lelkemből – úgysem az enyém –, mintha ott sem járt volna. Engem egész más zenék foglalkoztattak. Nem az én dolgom felismerni, ki volt ő, és ki vagyok én. De félek, hogy a könyveinkbe írt életünk, titkaink kétszeresen hullnak, ha elmegyünk, s tényleg koporsókká válnak, nem pedig nemzedékek számára virágzó rózsakertté. Ezt már nagyon elrontottam.

Az emlékek? Talán segíthetnek. De óvatosnak kell lenni. Van, aki tehetetlenségében már csak az emlékeiben él, valamely sikeres egykori pillanatban. Újra és újra felidézi a múltat, ami aztán egyre szebb is lesz, sokszor már köszönőviszonyban sincs a valósággal, de a környezetnek (lehet szűk család vagy akár egy ország közvéleménye is) ezredszer is meg kell hallgatnia a daliás történetet. Vagy a tervek, a jövő? Van, aki folyton csak álmodozik, „így lesz, meg úgy lesz”, s közben észre sem veszi, hogy a tehetetlenség eluralkodik rajta. Aztán jön az állandó panaszos szó. Úgy vettem észre, mindkét típusra ráhagyja a környezete ezt a pótcselekvést, vagy, ha már nehéz elviselni, messze elkerüli. Ebből aztán magány, elszigeteltség, újabb frusztráltság következik, újabb zuhanások, félelmek, gyakran agresszió vagy önpusztítás. Bizony a falusi özvegy nénike, a semmit nem értő hivatalnok és egy rózsadombi pártvezér vagy sztárügyvéd épp úgy kerülhet ilyen állapotba. Sőt, még tudós, művész és trapézakrobata is.

Úgyhogy jó lesz vigyázni! Meg kell látni a biztos pontokat – keresni makacsul, ha el is tűnnek a vakító fényben –, s meg is kell mutatkozni, bátran és főleg őszintén. Az őszinteséghez kell a legnagyobb bátorság. Lehunyom szemeimet, látom gyermekeimet, unokáimat. Látom a mosolyukat. Látom a vihar közeledtét valamikor a kilencvenes években, s hallom a nevetésünk, ahogy a Palatinus termálmedencéjében fejünk fölé emeljük a gumimatracot, s kucorgunk ott a matrac alatt a hűsítő zápor idején. Az eső, ahogy jött, hamar el is vonult, a sötét felhő még nem érte el Budát, de itt, a szigeten már sütött a nap! És húsz év múlva, most a múlt héten az Olimpia parkban a két kislányt éppen átöltöztettem, mert a szökőkúttól csurom vizesek lettek, s megint fölénk lebegett egy nagy, sötét felhő, már rajtuk az esőkabát, dörög, a hinta is hogy beleremegett. S a lányok csak nevettek, fedél alól nagy bátran az esőre kikeveredtek, s mire az autóba tömtem őket, ki lett csuromvizes? Persze én.

Hát, ezt is rosszul csináltam? Mindent rosszul csináltam? De hisz a halállal is szembeszálltam. Túl korán kellett szembeszállnom. Furcsán, dacosan, kifordítva minden logikát. Először csak egy pillanatért harcolva, aztán percekért, órákért, napokért. A hónapok, már telhetetlenségnek tűntek, s aztán jöttek évek is. Ezt is rosszul csináltam? Persze visszafordul majd a görbe, de nemhogy percekért, hónapokért sincs már erőm harcolni, ha majd itt lesz az idő. A halállal szemben mindenki veszít, én is. S már veszítettem is, elveszítettem a dédelgető léleksugarat az életemből. Vajon sikerült-e megőriznem nagyvonalúságomat? Látszat szerint igen. De most halottaimra gondolok. S ezért a kellemetlen, lehangoló érzés. Mindent rosszul csinálok! Melyik bolond leszek, aki a múltban él, vagy ki csak a jövőben élne? Ki ment meg, ki ragad el nevetve. Kinek a szemében tükröződik a fény, ki nyugtat meg, hogy „gyönyörű nap volt, s gyönyörű élet”? Már csak a gyermek.