Vélemény és vita
Két konferencia hozadéka
A világ átalakulóban van, a nyugati hatalmaknak el kell fogadniuk, hogy az egypólusú világrend már nem tartható tovább fenn, még akkor sem, ha kereskedelmi vitájukat sikerül is megoldaniuk
Június 8. és 10. között – talán nem véletlenül – egy időben rendezték meg a legnagyobb és legfejlettebb ipari országok, a G7-ek (Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Egyesült Királyság, Egyesült Államok) és a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO–8) tagjai (Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, India, Pakisztán) államfőinek találkozóját, az egyiket Kanadában, a másikat Kínában.
A G7-találkozót nagy izgalom előzte meg, mert az amerikai elnök, Donald Trump bejelentette, hogy huszonöt, illetve tízszázalékos vámot vet ki a főként a többi országból származó acél- és alumíniumtermékekre, amit az érintettek zokon vettek. A franciák már át is keresztelték az összejövetelt G6+1-re, ami a szervezet további bomlását jelentette volna, lévén, hogy korábban G8-ak voltak, de az oroszokat a Krím elcsatolása miatt kizárták. Ezt Trump nehezményezte is, a konferencia előtt adott interjújában megemlítette, hogy Oroszországot is meg kellene hívni. „Szereted vagy nem szereted, politikailag talán nem korrekt, de nekünk kell vezetni a világot, és Oroszországnak a tárgyalóasztalnál kell lennie” – mondta az elnök. Az oroszok visszavételét azonban a többiek hevesen ellenezték, ami azért furcsa, mert a Krím elfoglalásának előzménye nem más, mint a kijevi puccs, amit az amerikai neokonok nem kis mértékben pont azért szerveztek, hogy megakadályozzák Németország és Oroszország szorosabb együttműködését, ami az Északi Áramlat gázvezeték megépítésével olyan ígéretesen indult.
Trump világosan megmondta, az eddigi kereskedelmi gyakorlatnak véget akar vetni „Olyanok vagyunk, mint a takarékmalac, amelyet mindenki kirabol” – mondta az elnök, arra utalva, hogy az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege már hosszú idő óta hatalmas deficitet mutat. Egy, az ülésen részt vevő francia kormánytisztviselő szerint az elnök hosszú, vádaskodó litániába kezdett arról, hogy az Egyesült Államok tisztességtelen bánásmódban részesül, hogy a kereskedelmi rendszer teljesen kedvezőtlen az Egyesült Államok, az amerikai gazdaság, az amerikai munkások és a középosztály számára.
Kanada, az Európai Unió és Mexikó az acélra és alumíniumra kivetett vámok miatt megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba, mire Trump azt válaszolta, az hiba lenne, mert ha a dolog kereskedelmi háborúig fajulna, az Egyesült Államok azt ezer alkalomból ezerszer nyerné meg.
A vita megítélése szempontjából érdemes megnézni a számokat. Az Egyesült Államok külkereskedelme (javak és szolgáltatások) Ronald Reagan elnökségétől kezdve lett deficites, de igazán Clinton elnöksége alatt romlott el, elérve az évi hétszázmilliárd dollárt, és még a legutóbbi években is ötszázmilliárdos volt az évi átlagos hiány. A 2016-os évre vonatkozó statisztika szerint legnagyobb aktívuma az Egyesült Államokkal szemben Kínának volt (346 milliárd dollár), ezt követte az eurozóna 106, Japán 66 és Mexikó 55 milliárd dollárral, úgyhogy Trump panaszáradatát a számok igazolják.
Az említett országok kifejezetten merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politikát folytattak és folytatnak az Egyesült Államokkal szemben, amit a közgazdaságtanban „tedd koldussá a szomszédodat”-nak (beggar your neighbour) neveznek, mert a tartós hiány az adósságok felhalmozódásához és az abból fakadó mindenfajta közgazdasági problémákhoz vezet. Ezen akar változtatni Trump, nem is a többlettel rendelkező országokat, hanem a korábbi amerikai elnököket marasztalva el a kialakult helyzetért. (Az Egyesült Államok bruttó külföldi adóssága a GDP száz százaléka körül mozog, ami messze több, mint számos fejlődő ország hasonló mutatója.)
A kanadai elnökkel való személyes viták miatt az amerikai elnök végül nem is írta alá a közös nyilatkozatot. Ennek ellenére nehéz elképzelni, hogy kereskedelmi háború alakulna ki a G7-ek között, mert kölcsönösen érdekeltek a kereskedelemben, bár az igaz, hogy különösen az Európai Unióval (elsősorban a németekkel) szemben fennálló deficitet nehéz lesz kompenzálni, mert jelenleg az Amerikába irányuló euró-pai export majdnem kétszeresen haladja meg az onnan való importot.
Mivel hiányzott az egység a párizsi klímaegyezmény tekintetében is, így a környezetvédelem iránti elkötelezettséget a zárónyilatkozat két paragrafusban fogalmazza meg, külön rögzítve a G6-ok és külön az Egyesült Államok álláspontját. A különbség főleg a globális felmelegedés okainak megítélésében van. Az európaiak ragaszkodnak ahhoz, hogy ez az emberi tevékenység eredménye, ami csak feltevés, de nem bizonyított. Ha bizonyított lenne, akkor Angela Merkel valószínűleg nem állította volna le a német atomerőműveket, hogy szénerőműveket építsen helyettük. Sok szép szó esett az erős, fenntartható, kiegyensúlyozott és inkluzív növekedésről, amely széles körű prosperitást biztosít mindenkinek. Csak sajnálni lehet, hogy ez nem jutott korábban a részt vevő országok vezetőinek eszébe, akkor a görög gazdaság talán nem lenne romokban.
A zárónyilatkozat „békésebb és biztonságosabb világ” fejezetében, bőven találtak helyet Oroszország, Észak-Korea, Irán és más államok kritizálására, felszólítva például Moszkvát, hogy hagyjon fel a demokratikus rendszerek destabilizációjával, a szíriai rezsim támogatásával és más felforgató tevékenységekkel. Elítélték a salisburyi ideggázos merénylet miatt is Putyinékat, az ugyanis az angolok szerint szintén az oroszok számlájára írható – bizonyíték persze nincs.
Különösen a zárónyilatkozat ezen fejezete tér el alapvetően a Sanghaji Együttműködési Szervezet összejövetelének zárónyilatkozatától, amely szintén kitér számos nemzetközi konfliktusra, így hangsúlyozza a terrorizmus elleni küzdelmet, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását, a vegyi fegyverek használatának tiltását, de nem tartalmaz másokat elítélő állásfoglalásokat. Nem mondja, hogy az Egyesült Államok vonuljon ki Afganisztánból és Szíriából, csak azt, hogy a problémák megoldását bízzák magukra az országokra. Nem ítéli el, hogy az Egyesült Államok kilépett az Iránnal kötött atomalkuból, csak azt hangsúlyozza, hogy az egyezményben részt vevők biztosítsák annak végrehajtását. Észak-Korea esetében is kiáll a nukleáris fegyverek felszámolása mellett, de a békefolyamatot elsősorban a két Korea közötti párbeszéd formájában látja biztosítottnak.
A külpolitikai vonatkozások azonban a nyilatkozat kisebb részét képezik, a nagyobb hangsúly a gazdasági és politikai együttműködésen van, amelynek lényeges része az eltérő kultúrák tisztelete, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és a „három sátán”, a terrorizmus, a szélsőségek és a szeparatizmus elleni küzdelem. Kiállnak a kölcsönösen előnyös és azonos alapokra épülő kereskedelem mellett és hangsúlyozzák az egyoldalú protekcionista intézkedések veszélyét. India kivételével megerősítették az Öv és Út kezdeményezést, és ennek keretében szorgalmazzák az orosz kezdeményezésű Eurázsiai Gazdasági Unió fejlődésének összehangolt elősegítését. Azt sem felejtették el megemlíteni, hogy a világ multipoláris irányba fejlődik, finoman utalva arra, hogy az amerikai neokonok által fenntartani kívánt egypólusú világrend léte megkérdőjeleződik.
A Sanghaji Együttműködési Szervezet nyolc tagjának együttes népessége jelenleg épp meghaladja a hárommilliárdot, a G7-ek lakossága ennek egyharmadát teszi ki, igaz vásárlóerő-paritáson mérve a Sanghaji Együttműködési Szervezet összességében csak a G7-ek GDP-jének háromnegyedét éri el. Viszont hatalmas különbség van a növekedési ütemekben. Míg az előbbiek az elmúlt másfél évtizedben lényegében válságmentesen, visszaesés nélkül évi nyolcszázalékos ütemben növekedtek, a G7 esetében a növekedés két százalék körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a tendenciák változatlansága esetén a Sanghaji Együttműködési Szervezet tagjainak gazdasági ereje egy évtizeden belül meghaladja a G7-ek erejét.
A világ átalakulóban van, a nyugati hatalmaknak el kell fogadniuk, hogy az egypólusú világrend már nem tartható tovább fenn, még akkor sem, ha kereskedelmi vitájukat sikerül is megoldaniuk.
A G7-találkozót nagy izgalom előzte meg, mert az amerikai elnök, Donald Trump bejelentette, hogy huszonöt, illetve tízszázalékos vámot vet ki a főként a többi országból származó acél- és alumíniumtermékekre, amit az érintettek zokon vettek. A franciák már át is keresztelték az összejövetelt G6+1-re, ami a szervezet további bomlását jelentette volna, lévén, hogy korábban G8-ak voltak, de az oroszokat a Krím elcsatolása miatt kizárták. Ezt Trump nehezményezte is, a konferencia előtt adott interjújában megemlítette, hogy Oroszországot is meg kellene hívni. „Szereted vagy nem szereted, politikailag talán nem korrekt, de nekünk kell vezetni a világot, és Oroszországnak a tárgyalóasztalnál kell lennie” – mondta az elnök. Az oroszok visszavételét azonban a többiek hevesen ellenezték, ami azért furcsa, mert a Krím elfoglalásának előzménye nem más, mint a kijevi puccs, amit az amerikai neokonok nem kis mértékben pont azért szerveztek, hogy megakadályozzák Németország és Oroszország szorosabb együttműködését, ami az Északi Áramlat gázvezeték megépítésével olyan ígéretesen indult.
Trump világosan megmondta, az eddigi kereskedelmi gyakorlatnak véget akar vetni „Olyanok vagyunk, mint a takarékmalac, amelyet mindenki kirabol” – mondta az elnök, arra utalva, hogy az Egyesült Államok külkereskedelmi mérlege már hosszú idő óta hatalmas deficitet mutat. Egy, az ülésen részt vevő francia kormánytisztviselő szerint az elnök hosszú, vádaskodó litániába kezdett arról, hogy az Egyesült Államok tisztességtelen bánásmódban részesül, hogy a kereskedelmi rendszer teljesen kedvezőtlen az Egyesült Államok, az amerikai gazdaság, az amerikai munkások és a középosztály számára.
Kanada, az Európai Unió és Mexikó az acélra és alumíniumra kivetett vámok miatt megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba, mire Trump azt válaszolta, az hiba lenne, mert ha a dolog kereskedelmi háborúig fajulna, az Egyesült Államok azt ezer alkalomból ezerszer nyerné meg.
A vita megítélése szempontjából érdemes megnézni a számokat. Az Egyesült Államok külkereskedelme (javak és szolgáltatások) Ronald Reagan elnökségétől kezdve lett deficites, de igazán Clinton elnöksége alatt romlott el, elérve az évi hétszázmilliárd dollárt, és még a legutóbbi években is ötszázmilliárdos volt az évi átlagos hiány. A 2016-os évre vonatkozó statisztika szerint legnagyobb aktívuma az Egyesült Államokkal szemben Kínának volt (346 milliárd dollár), ezt követte az eurozóna 106, Japán 66 és Mexikó 55 milliárd dollárral, úgyhogy Trump panaszáradatát a számok igazolják.
Az említett országok kifejezetten merkantilista (exporttöbbletre törekvő) politikát folytattak és folytatnak az Egyesült Államokkal szemben, amit a közgazdaságtanban „tedd koldussá a szomszédodat”-nak (beggar your neighbour) neveznek, mert a tartós hiány az adósságok felhalmozódásához és az abból fakadó mindenfajta közgazdasági problémákhoz vezet. Ezen akar változtatni Trump, nem is a többlettel rendelkező országokat, hanem a korábbi amerikai elnököket marasztalva el a kialakult helyzetért. (Az Egyesült Államok bruttó külföldi adóssága a GDP száz százaléka körül mozog, ami messze több, mint számos fejlődő ország hasonló mutatója.)
A kanadai elnökkel való személyes viták miatt az amerikai elnök végül nem is írta alá a közös nyilatkozatot. Ennek ellenére nehéz elképzelni, hogy kereskedelmi háború alakulna ki a G7-ek között, mert kölcsönösen érdekeltek a kereskedelemben, bár az igaz, hogy különösen az Európai Unióval (elsősorban a németekkel) szemben fennálló deficitet nehéz lesz kompenzálni, mert jelenleg az Amerikába irányuló euró-pai export majdnem kétszeresen haladja meg az onnan való importot.
Mivel hiányzott az egység a párizsi klímaegyezmény tekintetében is, így a környezetvédelem iránti elkötelezettséget a zárónyilatkozat két paragrafusban fogalmazza meg, külön rögzítve a G6-ok és külön az Egyesült Államok álláspontját. A különbség főleg a globális felmelegedés okainak megítélésében van. Az európaiak ragaszkodnak ahhoz, hogy ez az emberi tevékenység eredménye, ami csak feltevés, de nem bizonyított. Ha bizonyított lenne, akkor Angela Merkel valószínűleg nem állította volna le a német atomerőműveket, hogy szénerőműveket építsen helyettük. Sok szép szó esett az erős, fenntartható, kiegyensúlyozott és inkluzív növekedésről, amely széles körű prosperitást biztosít mindenkinek. Csak sajnálni lehet, hogy ez nem jutott korábban a részt vevő országok vezetőinek eszébe, akkor a görög gazdaság talán nem lenne romokban.
A zárónyilatkozat „békésebb és biztonságosabb világ” fejezetében, bőven találtak helyet Oroszország, Észak-Korea, Irán és más államok kritizálására, felszólítva például Moszkvát, hogy hagyjon fel a demokratikus rendszerek destabilizációjával, a szíriai rezsim támogatásával és más felforgató tevékenységekkel. Elítélték a salisburyi ideggázos merénylet miatt is Putyinékat, az ugyanis az angolok szerint szintén az oroszok számlájára írható – bizonyíték persze nincs.
Különösen a zárónyilatkozat ezen fejezete tér el alapvetően a Sanghaji Együttműködési Szervezet összejövetelének zárónyilatkozatától, amely szintén kitér számos nemzetközi konfliktusra, így hangsúlyozza a terrorizmus elleni küzdelmet, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását, a vegyi fegyverek használatának tiltását, de nem tartalmaz másokat elítélő állásfoglalásokat. Nem mondja, hogy az Egyesült Államok vonuljon ki Afganisztánból és Szíriából, csak azt, hogy a problémák megoldását bízzák magukra az országokra. Nem ítéli el, hogy az Egyesült Államok kilépett az Iránnal kötött atomalkuból, csak azt hangsúlyozza, hogy az egyezményben részt vevők biztosítsák annak végrehajtását. Észak-Korea esetében is kiáll a nukleáris fegyverek felszámolása mellett, de a békefolyamatot elsősorban a két Korea közötti párbeszéd formájában látja biztosítottnak.
A külpolitikai vonatkozások azonban a nyilatkozat kisebb részét képezik, a nagyobb hangsúly a gazdasági és politikai együttműködésen van, amelynek lényeges része az eltérő kultúrák tisztelete, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és a „három sátán”, a terrorizmus, a szélsőségek és a szeparatizmus elleni küzdelem. Kiállnak a kölcsönösen előnyös és azonos alapokra épülő kereskedelem mellett és hangsúlyozzák az egyoldalú protekcionista intézkedések veszélyét. India kivételével megerősítették az Öv és Út kezdeményezést, és ennek keretében szorgalmazzák az orosz kezdeményezésű Eurázsiai Gazdasági Unió fejlődésének összehangolt elősegítését. Azt sem felejtették el megemlíteni, hogy a világ multipoláris irányba fejlődik, finoman utalva arra, hogy az amerikai neokonok által fenntartani kívánt egypólusú világrend léte megkérdőjeleződik.
A Sanghaji Együttműködési Szervezet nyolc tagjának együttes népessége jelenleg épp meghaladja a hárommilliárdot, a G7-ek lakossága ennek egyharmadát teszi ki, igaz vásárlóerő-paritáson mérve a Sanghaji Együttműködési Szervezet összességében csak a G7-ek GDP-jének háromnegyedét éri el. Viszont hatalmas különbség van a növekedési ütemekben. Míg az előbbiek az elmúlt másfél évtizedben lényegében válságmentesen, visszaesés nélkül évi nyolcszázalékos ütemben növekedtek, a G7 esetében a növekedés két százalék körül mozog. Ez azt jelenti, hogy a tendenciák változatlansága esetén a Sanghaji Együttműködési Szervezet tagjainak gazdasági ereje egy évtizeden belül meghaladja a G7-ek erejét.
A világ átalakulóban van, a nyugati hatalmaknak el kell fogadniuk, hogy az egypólusú világrend már nem tartható tovább fenn, még akkor sem, ha kereskedelmi vitájukat sikerül is megoldaniuk.