Keserű

Lókötő, Zsiráf meg Hordó fentről nézték a háztetőket és az utcák érhálóját. Amikor a fejük felett a nap áttörte a felhőréteget, hogy szaltózzon egyet a tévétorony tetején, mielőtt a ferencesek templomának keresztjén megcsillan, Lókötő felsóhajtott.

Egy napja járkáltak, és egyre csöndesebb lett, egyre mélyebben hajtotta le a fejét.

– Mióta vagy te vidék? – kérdezte

a várost a Széchenyi tér köldökében, a Virágban, ahol rajtuk kívül egy lélek sem volt. Nézték az üres asztalokat, és hallgattak, aztán Zsiráf felállt.

– Menjünk – intett.

A Király utca bedeszkázott kirakatú boltjainak mélyén egerek kapartak, és eszükbe jutott, ahogy a Szabadság úton este tíz előtt egy perccel ellentmondást nem tűrően leszaladt a kocsmán a redőny. A Papucs is üres volt, a Szalon sör keserű, a kávé hideg, és ahogy a székesegyház előtt őgyelegtek, rugdalva valami odakeveredett kavicsot, kitárult körülöttük az üresség.

Aztán megálltak a költő új szobra előtt. Álltak némán és döbbenten, végül Hordó volt, aki nem bírta tovább.

– Ablakban ül jelenkorom – hörögte, Zsiráf meg komolyan, az állát simogatva közelebb hajolt.

– Halálod kettőnek az érdeke, neked és a vállalkozónak – kiabálta a szobor arcába az utcacsöndben. Akkor öreg barátjuk végre a hátuk mögé állt.

– Úszom az ellenségen át, hogy össze ne törjem az állkapcsát – sipákolta a fülükbe, aztán eltűnt a McDonald’s üvegablakán lévő bohócban. Vártak még egy kicsit, hátha visszaint.

– Mondd, hol történik ma valami? – kapott el végre egy egyetemista külsejű fiút Lókötő, de a srác széttárta a karját.

– Házibulik olykor vannak. Meg van az a hely – nyögte végül, és mutatott valamerre. El. Pest felé.

– Kösz – mondta neki Zsiráf, és nekitámasztotta a hátát a helyi Kismocsok ajtajának, megkockáztatva, hogy ha kinyitják, leesik a lépcsőn, egyenesen be a kocsmába. Úgy érezte, nem lenne baj.

– Kicsi Phillys, mi lett veled? – suttogta Lókötő, és nézte az eget a város felett, míg Janus a vállára tette a kezét. Ott álltak, és Lókötő emlékezetében, mint a szédült mozaikkockák, keringtek a nyolcvanas és kilencvenes évek, az évek a gyerekkor távlatából, aztán a kamaszkorból, aztán fiatal felnőttkorból, amikor nyitva volt minden bolt, tele volt a város magyar, szerb és horvát szóval, vitáktól zengett éjjel a Milán, és a csutkáig égett cigaretták ki nem hunyó parazsa felett minden hajnalra megszületett a Megváltó valamelyik kocsmában vagy épp egy titkos kertben valahol a város közepén, egy kertben, ahol a kút körül délben, amikor megáll a fehér fény a város felett, szédült táncba kezdenek a darazsak. Csak képzelte volna?

– Miért? – motyogta Hordó, és Váradra gondolt a Nagyvárad utca sarkán, épp ott, ahol mintha felszaladni készülne a Macskadombra az út.

– Azért nem történik semmi, mert eljöttünk? – kérdezte Lókötő a Tompa Mihály utca sarkán.

– Vagy azért jöttünk el, mert nem történik semmi? – tette hozzá Hordó, aki gondolatban épp a Müllerájban ült mint a saját nagyapja.

Zsiráf, aki ős-budai volt, mögöttük baktatott.

Mire az utca végére értek, Lókötő érezte, hogy vasmarokkal facsarják a szívét, aztán valaki a tenyerét a szeme alá tartja, hogy felfogja a markában a könnyeket.

– Utat – szólalt meg egy cérnavékony hang mögöttük, épp, amikor ráfordultak volna a Petőfi Sándor utcára. Ahogy megpördültek, először az ibolyakék szemeket látták meg. Az öregasszony mintha egyszerre nézett volna valamennyiükre, elnézően és mérgesen. Kopott volt és elegáns. Amikor a botjával megbökdöste Hordó bakancsát, mindhárman vigyázzba vágták magukat.

– Rock and roll kellene? Szóljatok Janusnak – sipákolta, aztán elindult a lejtős utcán felfelé. Utánameredtek.

– Fiatal magyarok rázzák az utcát – dúdolta végre Zsiráf, Lókötő meg egymásután tízszer lejátszotta az emlékezet vetítővásznán, ahogy szaltót vet a napsugár a tévétorony tetején.

– Lehet, hogy az erdőnek mindegy, de azért nehogy már – mondta Hordó, és Zsiráf elvigyorodott. Álltak az utca torkolatában, és várták a pillanatot, amelyben kiderül, hogy merre van a tovább.

– Erre nem. Nem erre – morogták, mintha megbeszélték volna, pedig nem szoktak egyetérteni.