Mintha a biciklikerék-suhanás hangja visszhangzott volna még a fák és a házfalak között, máskülönben csönd volt és éjszaka. Egyedül volt a külvárosban. Szerdán, hajnali háromkor arrafelé legfeljebb egy-egy szökött kutya vagy menyét kóborol, úgy húzzák a belüket, mintha fekete ív cikkanna gyorsan a sötétből derengő házfalon. A macskák ilyenkor nincsenek sehol. Okosabbak annál. A legtöbbször menyétekkel találkozik.
Ne féljetek – gondolta, de a következő cikkanás ugyanolyan rövid volt, mint az előző. Rés lehetett valahol a két ház között, a csatorna mögött. Érezte a saját gerincében, ahogy S alakba tekeredve bebújnak, aztán, ahogy kinyúlik megint a hátuk az osonásban.
A koromsötétet egyenes sávban világította meg a bicikli lámpája. Elfordította a kormányt, hogy ne a házrésbe essen a fény, és ne zavarja az állatokat, aztán lekapcsolta egészen. Már csak a hátsó villogó működött. Lássuk – mondta, és kikapcsolta a hátsót is. A sötétségben nem volt semmi félelmetes. Úgy borult rá, mint egy meleg, virágillatú takaró vagy a föld.
Jó – gondolta, és elindult, vakon. Üres volt az ég, csillag nélküli. Nem tudta, hol kell felkelnie a Hajnalcsillagnak, és mikor. A nagyanyja azt mesélte, mindenki valamilyen bolygó alatt született; és az övé a Hajnalcsillag.
– Az – mondta még a múlt évszázadban egyszer, és az égre mutatott.
Az utazó a kertre emlékezett. Az évszakra és a csillagra nem. Stella del mattino – jutott eszébe hirtelen, aztán elbizonytalanodott. Stella vespertina – tette hozzá.
Az idők mélyéről, az idők végtelen mélységű kútjából jött a két szó, jött felfelé a feketeségben, mintha a földből jönne felfelé vagy az égből lefelé, míg ő maga beletűnt a sötétségbe, mintha tust öntenének fekete bársonyra, aztán átbukott az emlékezet küszöbén mindkettő. A nagyapja mondta meg talán a csillag olasz nevét. Neveit. Vagy nagyanya mégis. Egyikük.
Abban a pillanatban, ahogy eszébe jutott, a háta mögött megszólalt az első rigó. Aztán a második. Aztán a harmadik. Majdnem felbotlott valamiben. Kitapogatta a követ, de mielőtt elrúgta volna az útból, megállt a lába. Úgy tűnt neki, hogy a kőnek ott a helye, és a mozdulattól eszébe jutott a kert, ahol először látta az éjjelt, a hajnalt, az eget, a földet és először rúgott volna kőbe a sötétben, aztán először állt meg a lába, mert a kőnek ott a helye.
Nekitámasztotta volna a hátát a falnak, ott, ahol a fal mellett futó csatornát sejtette és a rést, amelyben eltűnnek a menyétek, de a háta dróthálót ért, a régi kert szakadt, ócska, kerítésnek kinevezett olcsó dróthálóját. Megtapogatta maga mögött a rozsdás vasat. Aztán még egyszer. Ki tudta tapintani a rozsda szemeit, akár gyerekkorában. Ha bal kézre szőlő van – gondolta –, és kinyújtotta a kezét. Szőlőlevél simult a kezébe, és ahogy végighúzta az ujját a levél szélén, úgy hitte, meg tudja mondani, melyik tőke az. A nagy szemű. A legféltettebb. Tíz lépésre előre ott állt a sárgabarackfa. Pontosan tíz lépés volt. Elindult a törzsén a keze.
– Húsz éve kivágtak – gondolta, de a fa a keze alatt élt, ahogy régen. Megvolt rajta a seb. Megvolt a két ág jobbra és balra fejmagasságban. Megvolt tőle balra a másik, a kicsi barack, és ahogy kettőt előre lépett, megállt, nehogy beletaposson a blitvába. Előrenyújtotta a kezét, úgy hajolt le. Az ujjai alatt ott tekeregtek a levelek. Erős volt már a száruk. Le kellene szedni, hamarosan már nem jó – gondolta, aztán visszament a barackfához, és nekidőlt.
Talán a mandula felől sodorta a virágillatot a szél, miközben a keze érett barackot ért. A kettő együtt hogy lehet? – jutott eszébe, mielőtt elfelejtette a nevét.
Ne féljetek – gondolta, de a következő cikkanás ugyanolyan rövid volt, mint az előző. Rés lehetett valahol a két ház között, a csatorna mögött. Érezte a saját gerincében, ahogy S alakba tekeredve bebújnak, aztán, ahogy kinyúlik megint a hátuk az osonásban.
A koromsötétet egyenes sávban világította meg a bicikli lámpája. Elfordította a kormányt, hogy ne a házrésbe essen a fény, és ne zavarja az állatokat, aztán lekapcsolta egészen. Már csak a hátsó villogó működött. Lássuk – mondta, és kikapcsolta a hátsót is. A sötétségben nem volt semmi félelmetes. Úgy borult rá, mint egy meleg, virágillatú takaró vagy a föld.
Jó – gondolta, és elindult, vakon. Üres volt az ég, csillag nélküli. Nem tudta, hol kell felkelnie a Hajnalcsillagnak, és mikor. A nagyanyja azt mesélte, mindenki valamilyen bolygó alatt született; és az övé a Hajnalcsillag.
– Az – mondta még a múlt évszázadban egyszer, és az égre mutatott.
Az utazó a kertre emlékezett. Az évszakra és a csillagra nem. Stella del mattino – jutott eszébe hirtelen, aztán elbizonytalanodott. Stella vespertina – tette hozzá.
Az idők mélyéről, az idők végtelen mélységű kútjából jött a két szó, jött felfelé a feketeségben, mintha a földből jönne felfelé vagy az égből lefelé, míg ő maga beletűnt a sötétségbe, mintha tust öntenének fekete bársonyra, aztán átbukott az emlékezet küszöbén mindkettő. A nagyapja mondta meg talán a csillag olasz nevét. Neveit. Vagy nagyanya mégis. Egyikük.
Abban a pillanatban, ahogy eszébe jutott, a háta mögött megszólalt az első rigó. Aztán a második. Aztán a harmadik. Majdnem felbotlott valamiben. Kitapogatta a követ, de mielőtt elrúgta volna az útból, megállt a lába. Úgy tűnt neki, hogy a kőnek ott a helye, és a mozdulattól eszébe jutott a kert, ahol először látta az éjjelt, a hajnalt, az eget, a földet és először rúgott volna kőbe a sötétben, aztán először állt meg a lába, mert a kőnek ott a helye.
Nekitámasztotta volna a hátát a falnak, ott, ahol a fal mellett futó csatornát sejtette és a rést, amelyben eltűnnek a menyétek, de a háta dróthálót ért, a régi kert szakadt, ócska, kerítésnek kinevezett olcsó dróthálóját. Megtapogatta maga mögött a rozsdás vasat. Aztán még egyszer. Ki tudta tapintani a rozsda szemeit, akár gyerekkorában. Ha bal kézre szőlő van – gondolta –, és kinyújtotta a kezét. Szőlőlevél simult a kezébe, és ahogy végighúzta az ujját a levél szélén, úgy hitte, meg tudja mondani, melyik tőke az. A nagy szemű. A legféltettebb. Tíz lépésre előre ott állt a sárgabarackfa. Pontosan tíz lépés volt. Elindult a törzsén a keze.
– Húsz éve kivágtak – gondolta, de a fa a keze alatt élt, ahogy régen. Megvolt rajta a seb. Megvolt a két ág jobbra és balra fejmagasságban. Megvolt tőle balra a másik, a kicsi barack, és ahogy kettőt előre lépett, megállt, nehogy beletaposson a blitvába. Előrenyújtotta a kezét, úgy hajolt le. Az ujjai alatt ott tekeregtek a levelek. Erős volt már a száruk. Le kellene szedni, hamarosan már nem jó – gondolta, aztán visszament a barackfához, és nekidőlt.
Talán a mandula felől sodorta a virágillatot a szél, miközben a keze érett barackot ért. A kettő együtt hogy lehet? – jutott eszébe, mielőtt elfelejtette a nevét.