Átéltünk annak idején egyet-mást, ki tudja, melyikünk mikorra, mennyi tapasztalat révén érezhette a laposra taposott közhely-igazságot, miszerint mindenkinek megvan a maga keresztje. Ily módon persze kicsit mindannyian a Megváltó aprócska földi követői is lennénk, ha gyarlóságaink tengere nem borított volna el bennünket. De elborított.
Négyéves harc, négyévnyi kálvária áll kolléganőm mögött, azt mondja, az a hír jut eszébe egyre gyakrabban, hogy ismeretlen állatkínzók egy szerencsétlen gólyára versenyt lövöldöztek, hét lövedéket találtak a nyomorult madár testében, de mégis, talán van némi esély arra, hogy gondos kezek megmentsék. Nem biztos, hogy mi is ilyen szerencsével járhatunk, teszi hozzá keserűen.
A történet szinte szokványos: osztatlan közös tulajdonú telken áll volt kolléganőm két éve elhunyt nővérének vidéki háza és mellette a szomszédé. Felújítás, eladás, pontosabban eladási kísérlet, a szomszéd – a helyi „menő” értelmiség neves képviselője – meg óhajtja venni a kolléganőm által megörökölt ingatlant, persze az általa meghatározott áron. Vagyis amennyiért – és ahogyan – ő szeretné. Egyet nem értés, ellenállás, elszabadul a pokol. A szomszéd elzavarja a további érdeklődőket, az ingatlanost bepanaszolja munkahelyén, a felújítást végző munkásokat elküldi, lezárja, majd lebontja a fáskamrát, kétszer is elzárja régi kolléganőm elől a bejáratot, hónapokig nem adva át a kulcsot, télen elzárja a fűtést, a vizet, kivágja a szőlőlugast. Egyáltalán: szerinte bárki köteles bagóért is eladni ilyen helyzetben lévő tulajdonát, ha ő egyszer ezt és így akarja! Persze első, majd másodfokú bíróság – az általuk megítélt áron köteles eladni a házát. Felülvizsgálati kérelem, Kúria. Helyszínváltoztatási kérelem, elfogultság miatt. (A helybéli „menő” értelmiség neves képviselőjéről lévén szó, ugyebár.) A szokásos honi bírósági huzavona: előző két bírósági határozat megsemmisítve, helyszín marad. Cseberből vederbe. Ismétlés – eredmény: lásd mint fent. A perköltség minden pénzt elvisz. A gólyán, látod, segítenek, neki legalább esélye maradt. De nekem…?
Keresztek, keresztjeink. Mindenkinek a magáé, persze. Csak a tanulságok lógnak le a keresztfákról, súlyos verítékcsöppek gyanánt.
„Törvényünk háborús még / s szebbek az arany karikák” – írta szegény József Attilánk, nem sokkal a vég előtt. Kétségbeesésében már csak az álmok és látomások arany karikáiban bízhatott – de törvényünk bizony, akkor is, most is: az ősi, a vad, a szinte civilizáció előtti. Olyan, amilyen barbárnak az emberi fajta sok tekintetben a mai napig, Jézus Krisztus után a huszonegyedik század második évtizedének legvégén is megmaradt. És ne szépítsük, ne tagadjuk: az úgynevezett igazságszolgáltatás hűen követi – gyarlóságban, „elmaradottságban” – az embert, nem is tehet egyebet. Törvényünk (és törvényalkalmazásunk) többféle értelemben háborús, vad (még) – nem is lehet más.
Azt olvasom az egyik legtehetségesebb fiatal magyar író, Bene Zoltán regényében hogy „Az ember alapvetően agresszív lény. A természeti ember csakúgy, mint a civilizáltnak nevezett. Jézus példázatai éppen azért szolgálhatnak mértékül, mert az ember isteni oldalát emelik a középpontba, azt teszik hangsúlyossá. De az ember nem isten. És alkotóelemei közül is csak egy parányi rész az isteni.” És ha az arányokon vitatkozhatunk is: ha ez igaz, nincs mit csodálkoznunk régi kedves kolléganőm keresztútján vagy éppen keresztjeink masszív, örök maradandóságán. „Ember vagyok, így vagyok nevetséges” – idézhetnénk tovább József Attilát – de ha már a költők költőjénél tartunk, inkább azokat a sorait mormoljuk, hogy „ne hódolj és ne hódíts, / ne csatlakozz a hadhoz. / Maradj fölöslegesnek, / a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg.” A kereszteket meg majd csak megszokjuk valahogy.