Vélemény és vita
Kérem, postás úr
Már csak az idősebbek emlékezhetnek, mekkora sláger – és milyen vérpezsdítően klassz dal! – volt a hatvanas években (1963-ban) a Beatles Kérem, postás úr (Please Mr. Postman) című száma.
A jeles darab különben – nem túl forradalmas és enyhén szólva nem éppen originális mondanivalóval – arról szól, hogy a szerelmetes ifjú csak várja, várja a postás urat, de az valahányszor jön, nem hoz semmiféle levelet, képeslapot, a leghaloványabb üzenetet sem az imádott leányzótól, és így hát kérem, postás úr, csak egy percet várjon, ugyan hozzon már végre Tőle valamit, mert itt epedek el rögtön… Magyarosan: beledöglök az epekedésbe a távolban lévő csaj után, de izibe, rögtön.
Eme lélekemelő mondandó, szentigaz, pompás hangszerelésben, igézően fülbemászó, eredetien dallamos és roppant színvonalas előadásban, több szólamban hangzott el, nem csekély szenzációt okozva és kissé jelképpé is magasodva egy darabig, igen-igen népszerűen. (Világ csodájára még a Magyar Rádió Tánczenei koktél című műsora is játszotta olykor.) Mindez egy teljességgel mai postás úrról jutott eszembe, egészen pontosan a mi postásunkról, aki a régit fölváltva egy ideje időről időre megjelenik a házban, és úgy a negyedik-ötödik találkozás után is némán és kissé harciasan rám meredve, kénytelen volt szembesülni a nagy kérdéssel: Nem illene köszönnie esetleg?
A joviálisnak tűnő, bajuszos bácsika – nagyjából egykorúak lehetünk (koráról nem volt hajlandó nyilatkozni) – alapos és részletes oktatásban részesített (később kiderült: más lakókat is) a köszönés illemtanáról, aminek végkövetkeztetése nagyjából az volt, hogy neki, mint a házban rendszeresen megjelenő és annak értesítéseket hozó (nyilván többnyire régen várt örömöket okozó) egyénnek kimondottan jár az előre történő, udvarias és tiszteletteljes köszöntés. Ez, mondhatni, kutya kötelességünk, de legalábbis elemi elvárás az emberiesség, a méltányosság és a jólneveltség oltárán. Akinek ez nem tetszik, vagy nem fogadja el, úgy kell neki és punktum. Az okítást hallgatva a szomszédban lakó alkoholista hölgy élénken helyeselt (nyilván szomjas volt és jótékony utalványra várhatott). Itt tartunk, így züllött (vagy hülyült) el a régi jó (királyi és miegyéb) magyar posta hollója. Azóta, ha találkozom a postás úrral, nemcsak igyekszem megelőzni a köszönésben (mert néha-néha, nyilván kirobbanó jókedvében, olykor azért mormol valamit), de igyekszem a kedvében is járni, érdeklődni hogyléte felől, kicsit ápolni azt az érzékeny lelkét, hátha… Bár nem várok oly epedőn levelet a kedvestől, mint anno Paul McCartney-ék (a párom felhív, esetleg SMS-t vagy e-mailt küld, ahogy dukál), de mit lehet tudni, az ilyen-olyan magas hivatalok, a zordon hatóságok, meg a többi…
Fennhangon és széles mosollyal köszöntöm tehát, jó napot, kedves, aranyos postás úr, örömteli, szép napot, tényleg, lám, most is sikerült jócskán megelőznöm a köszöntéssel, remélem, így kellőképpen jókedvű, hangulatos napot szereztem, kérem, drága postás úr, áldja továbbra is a magyarok meg a szolgáltatók jóistene, most és mindörökké, ámen, ámen.
Már megy is, siet kifelé - felszabadult, szárnyaló holló -, s lopva utánapillantok: elégedett szigorral pillant maga elé, tekintetében összehasonlíthatatlanul több a magabiztos elégedettség, mint a bizonytalanság, kételynek, tétovaságnak semmi nyoma. Nyilván helyreállt, sőt meg is szilárdult benne az erkölcsi világrend. És így van ez jól. Nem?
Eme lélekemelő mondandó, szentigaz, pompás hangszerelésben, igézően fülbemászó, eredetien dallamos és roppant színvonalas előadásban, több szólamban hangzott el, nem csekély szenzációt okozva és kissé jelképpé is magasodva egy darabig, igen-igen népszerűen. (Világ csodájára még a Magyar Rádió Tánczenei koktél című műsora is játszotta olykor.) Mindez egy teljességgel mai postás úrról jutott eszembe, egészen pontosan a mi postásunkról, aki a régit fölváltva egy ideje időről időre megjelenik a házban, és úgy a negyedik-ötödik találkozás után is némán és kissé harciasan rám meredve, kénytelen volt szembesülni a nagy kérdéssel: Nem illene köszönnie esetleg?
A joviálisnak tűnő, bajuszos bácsika – nagyjából egykorúak lehetünk (koráról nem volt hajlandó nyilatkozni) – alapos és részletes oktatásban részesített (később kiderült: más lakókat is) a köszönés illemtanáról, aminek végkövetkeztetése nagyjából az volt, hogy neki, mint a házban rendszeresen megjelenő és annak értesítéseket hozó (nyilván többnyire régen várt örömöket okozó) egyénnek kimondottan jár az előre történő, udvarias és tiszteletteljes köszöntés. Ez, mondhatni, kutya kötelességünk, de legalábbis elemi elvárás az emberiesség, a méltányosság és a jólneveltség oltárán. Akinek ez nem tetszik, vagy nem fogadja el, úgy kell neki és punktum. Az okítást hallgatva a szomszédban lakó alkoholista hölgy élénken helyeselt (nyilván szomjas volt és jótékony utalványra várhatott). Itt tartunk, így züllött (vagy hülyült) el a régi jó (királyi és miegyéb) magyar posta hollója. Azóta, ha találkozom a postás úrral, nemcsak igyekszem megelőzni a köszönésben (mert néha-néha, nyilván kirobbanó jókedvében, olykor azért mormol valamit), de igyekszem a kedvében is járni, érdeklődni hogyléte felől, kicsit ápolni azt az érzékeny lelkét, hátha… Bár nem várok oly epedőn levelet a kedvestől, mint anno Paul McCartney-ék (a párom felhív, esetleg SMS-t vagy e-mailt küld, ahogy dukál), de mit lehet tudni, az ilyen-olyan magas hivatalok, a zordon hatóságok, meg a többi…
Fennhangon és széles mosollyal köszöntöm tehát, jó napot, kedves, aranyos postás úr, örömteli, szép napot, tényleg, lám, most is sikerült jócskán megelőznöm a köszöntéssel, remélem, így kellőképpen jókedvű, hangulatos napot szereztem, kérem, drága postás úr, áldja továbbra is a magyarok meg a szolgáltatók jóistene, most és mindörökké, ámen, ámen.
Már megy is, siet kifelé - felszabadult, szárnyaló holló -, s lopva utánapillantok: elégedett szigorral pillant maga elé, tekintetében összehasonlíthatatlanul több a magabiztos elégedettség, mint a bizonytalanság, kételynek, tétovaságnak semmi nyoma. Nyilván helyreállt, sőt meg is szilárdult benne az erkölcsi világrend. És így van ez jól. Nem?