– Ne haragudj, válaszolnál néhány rövid kérdésre?
– Nincs sok időm…
– Gyors leszek, ígérem. Fontos lenne, ma még csak ketten álltak szóba velem, pedig elég sokan voltak itt, olyanok, mint te.
– Na jó, de tényleg csak pár kérdés legyen.
– Rendben. Közvélemény-kutatást végzek arról, ér-e jogsértés benneteket. Először is, mit tapasztaltál, tiszteletben tartották az emberi méltóságodat?
– Emberi méltóság? Na ne röhögtess. Szerinted úgy bánnak velünk, mint egy emberrel?
– Ööö… izé… Őszintén szólva, nem egészen úgy nézel ki, mint egy ember.
– Na kösz. Látod, ez a baj veletek. És mit gondolsz, mikor néznék ki úgy? Egy hónap múlva? Három hónap múlva?
– Mindennap egy kicsit inkább, ugye?
– Hát ez az! Itt lenne a kezem, itt a lábam… barna hajam lenne… elég snassz, a legtöbb embernek barna a haja, nem igaz? No mindegy. Következő kérdés?
– Milyen hangnemben kommunikáltak veled?
– Úgy érted itt, a tanácsadáson? Szerinted szóltak hozzám? Kérdeztek bármit is? Az a nő úgy beszélgetett anyukámmal, mintha ott sem volnék.
– Harmadik pont… lássuk csak… milyen bánásmódban részesítettek, nem sértették-e meg az érzéseidet?
– Az sértésnek számít, hogy többször végig kellett hallgatnom, anyám miért ölet meg? Amúgy a bánásmódra tényleg nem lehet panaszom. Eddig… De holnap lesz a műtét, most már megyek, szia.
Ez a párbeszéd természetesen nem zajlott le, a kérdezőbiztosok nem a magzatokkal beszélgettek, hanem az anyákkal.
A női jogok fölött éberen őrködő Patent Egyesület, közleménye szerint „egy hónapos, intenzív kutatást folytatott a terhességmegszakítás előfeltételeként törvényileg előírt kötelező védőnői tanácsadásokról”. Azt vizsgálták, hogy „tiszteletben tartották-e az ott megjelent nők döntési szabadságát, autonómiáját és emberi méltóságát, milyen bánásmódban részesítették őket, milyen hangnemben kommunikáltak velük, és milyen információkat adtak át nekik, hogy előfordul-e jogsértés a tanácsadáson megjelent nők méltósága és érzései kárára, és ha igen, ezek milyen formában testesülnek meg”. Megállapították, hogy az esetek tizenhárom százalékában érte sérelem – „befolyásolás, hibáztatás, érzelmi nyomásgyakorlás” – a nőket. A Patent Egyesület úgy véli, hogy „maga a tanácsadás előírása is megkérdőjelezi a nők döntési szabadságát”.
Vagyis szerintük az lenne jó, ha az érintettek szabadon eldönthetnék, meghallgatják-e a tudnivalókat arról, mi fog velük történni az abortusz során, akit érdekel, esetleg utánanézhetne annak is, milyen más lehetőségei vannak, mint például az örökbeadás, de a legfontosabb, hogy még véletlenül sem kellene tudatosítani bennük, mit tesznek. Semmiség – mondanák a nőknek –, egykettőre elfelejti, nézze, milyen szépen süt a nap, pozitív hozzáállás, ez a lényeg, na, fel a fejjel!
Ezek tényleg azt hiszik, hogy amiről nem beszélünk, az nincs? Hogy a terhességmegszakítás lelki utóhatása bagatellizálható? Hogy a posztabortusz szindróma nem létezik? Hogy a női lélek olyan sekélyes, hogy bárki könnyedén túlteheti magát egy ilyen döntésen?
Akik az abortusztabletta kapcsán – amelynek hazai engedélyezése ismét felvetődött – előszeretettel használják a „jóval kíméletesebb kémiai eljárás” kifejezést, csöppet sem törődnek azzal, min megy keresztül egy nő, amikor beveszi a mérget, amely majd megöli a gyermekét hosszú órák, napok alatt.
Ezek rettenetesen nehéz élethelyzetek, amelyekben a nőknek segítségre van szükségük. De nem olyanra, ami arra biztatja őket, hogy dugják homokba a fejüket. Egy krízist fel kell dolgozni, lehetőleg szakember támogatásával. És, mivel kutatások szerint a nők egyharmada megbánja később a döntését, nem árt előtte is beszélgetni velük, empatikusan, de szókimondóan, hátha kevesebben lesznek azok, akik talán egy életen át cipelik a terhet. Az igazit. Kit védenek a jogvédők? Azt tudjuk, hogy nem a gyermeket. Azonban lássuk be, nem is a nőt.