Vélemény és vita
Képvilág
Szokatlanul sok képpel találkozom mostanában, ez még agyonvizualizált korunkban is kissé feltűnő
Szokatlanul sok képpel találkozom mostanában, ez még agyonvizualizált korunkban is kissé feltűnő; könyvírás közben a tömérdek forgatandó forrásanyag, utalás, kiegészítő információkat tartalmazó kiadvány között képekkel találkozni viszont üdítőbb tatán, mint DVD-n vagy mozifilmen bambulni, vagy akár nagy képeskönyvet, albumot lapozgatni, mint bámész gyermekkorunkban.
A képek és ami velük jár: a megelevenedett és megelevenített múlt, maga a nagybetűs Élet és Halál, az elmúlás és az öröklét furcsán dialektikus együttese, a mindenség, úgy, ahogy van. Gyakran oly tolakodóan elénk furakodva, ahogyan erőszakosan a sorban előre sodródó, sietős vagy annak álcázott embertársaink teszik olykor.
Sorjáznak a nevek ebben az elég régi könyvben is, amelyik most mellettem van az íróasztalon: Kalusi Sámuel, Blaskovics Pál, Cserépy Gyula, Tankó Tibor. Némelyik mellett csúfnév, idézőjelben: Szigetvári István „Papagáj”, Réfi István „Röfi”, Wágner István „Göndör”. És a többi, a többi.
A legtöbb esetben nem éppen kiváló minőségűek ezek a képek, az olvasó- vagy főleg a tördelőszerkesztő igencsak fintorogna, ha kezébe venné. Régen, amikor a szerkesztőségben az előírt minta szerint (hatvankét leütés, harminc sor), három példányban legépelt kézirathoz precízen – gemkapoccsal! – hozzácsatoltuk a képet (ez volt a korabeli csatolt fájl), az ember úgy érezhette, így teljes, így kerek a „mű”, az alkotás így igazi műegész, és persze a kép alá szánt szöveget is gondosan odaírtuk a kézirat legvégére, a kézirat lezárását, befejezését jelentő slusszjel fölé.
Nézegetem, lapozgatom, forgatom ezeket a képeket a hozzájuk tartozó szövegekkel – és döbbenten eszmélek rá, hogy ezekből bizony egyetlenegy sem jelenhetett volna meg – de talán még a kép sem –, legföljebb csak a kötelezően előírt „képalá”-val, mint amilyen a bandita, a gyilkos, a reakciós, az ellenforradalmár. És az a rengeteg többi, ami mindig kézenfekvő volt a hatalomnak.
Mindössze egy, egyetlenegy budapesti kerületben jutottak szerephez azok az emberek, akik a képek alatt olvasható neveket viselték, Kabelács Pál, Kabelács Károly, Bárány János, Orbán Zoltán, Rajna Tibor és a többiek, és alig két és fél hétig, mindössze. Volt köztük villanyszerelő és fodrászsegéd, kovácsmester és kocsikísérő, építésztechnikus és filmrendező, meg még a jó ég tudja, mi minden.
A hat évtizedes vagy még régebbi képek fekete-fehér színe ma már piszkosszürke inkább. Idővel – akárcsak a mai okostelefonok két ujjal tágítható-növelhető felvételei – megnyúlnak, elcsavarodnak, nagyítódnak a végtelenségig, földig omlott házfalak, kettétört gerendák, járdákat borító törmelék-téglahalmok, palacsintává lapított járművek és üveges szemű, kifejezéstelen arcú, élettelen zsákként mindenfelé heverő halottak között, szétfeszítik kereteiket és szép lassan, de folyamatosan beborítanak mindent.
Elborítanak bennünket. Nem támadólag, éppen ellenkezőleg. Védelmezően, oltalmazva. A képek alatti betűkből, ezekből a nevekből kinőtt azután a legvidámabb barakk, a hétvégi ház, a tényleg relatív, de környező milliók által őszinte átéléssel irigyelt „viszonylagos”, ám mégiscsak létező jólét, és valamiféle, ehhez-amahhoz képest mégiscsak „szabadság”, ami csak a mi mindenható, örök mércéink szerint volt és lehetett akkor idézőjeles – román vagy cseh vagy keletnémet állampolgárnak annál inkább nagyon is véres valóságú, komoran és kézzelfoghatóan létező. A képek alá írt nevek sorakoznak, a sok-sok kép úgyszintén. Gyengéden, nagyon-nagyon gyengéden meg kellene simogatni mindet, olyan ellágyuló szeretetettel, ahogyan legközelebbi szeretteink felvételeit szoktuk. Szívem szerint csak mutatnám és megint csak felmutatnám, folyamatosan közreadnám valamennyit: nézzék őket mindig, ha igazi férfiakat akarnak látni, a javából.
A képek és ami velük jár: a megelevenedett és megelevenített múlt, maga a nagybetűs Élet és Halál, az elmúlás és az öröklét furcsán dialektikus együttese, a mindenség, úgy, ahogy van. Gyakran oly tolakodóan elénk furakodva, ahogyan erőszakosan a sorban előre sodródó, sietős vagy annak álcázott embertársaink teszik olykor.
Sorjáznak a nevek ebben az elég régi könyvben is, amelyik most mellettem van az íróasztalon: Kalusi Sámuel, Blaskovics Pál, Cserépy Gyula, Tankó Tibor. Némelyik mellett csúfnév, idézőjelben: Szigetvári István „Papagáj”, Réfi István „Röfi”, Wágner István „Göndör”. És a többi, a többi.
A legtöbb esetben nem éppen kiváló minőségűek ezek a képek, az olvasó- vagy főleg a tördelőszerkesztő igencsak fintorogna, ha kezébe venné. Régen, amikor a szerkesztőségben az előírt minta szerint (hatvankét leütés, harminc sor), három példányban legépelt kézirathoz precízen – gemkapoccsal! – hozzácsatoltuk a képet (ez volt a korabeli csatolt fájl), az ember úgy érezhette, így teljes, így kerek a „mű”, az alkotás így igazi műegész, és persze a kép alá szánt szöveget is gondosan odaírtuk a kézirat legvégére, a kézirat lezárását, befejezését jelentő slusszjel fölé.
Nézegetem, lapozgatom, forgatom ezeket a képeket a hozzájuk tartozó szövegekkel – és döbbenten eszmélek rá, hogy ezekből bizony egyetlenegy sem jelenhetett volna meg – de talán még a kép sem –, legföljebb csak a kötelezően előírt „képalá”-val, mint amilyen a bandita, a gyilkos, a reakciós, az ellenforradalmár. És az a rengeteg többi, ami mindig kézenfekvő volt a hatalomnak.
Mindössze egy, egyetlenegy budapesti kerületben jutottak szerephez azok az emberek, akik a képek alatt olvasható neveket viselték, Kabelács Pál, Kabelács Károly, Bárány János, Orbán Zoltán, Rajna Tibor és a többiek, és alig két és fél hétig, mindössze. Volt köztük villanyszerelő és fodrászsegéd, kovácsmester és kocsikísérő, építésztechnikus és filmrendező, meg még a jó ég tudja, mi minden.
A hat évtizedes vagy még régebbi képek fekete-fehér színe ma már piszkosszürke inkább. Idővel – akárcsak a mai okostelefonok két ujjal tágítható-növelhető felvételei – megnyúlnak, elcsavarodnak, nagyítódnak a végtelenségig, földig omlott házfalak, kettétört gerendák, járdákat borító törmelék-téglahalmok, palacsintává lapított járművek és üveges szemű, kifejezéstelen arcú, élettelen zsákként mindenfelé heverő halottak között, szétfeszítik kereteiket és szép lassan, de folyamatosan beborítanak mindent.
Elborítanak bennünket. Nem támadólag, éppen ellenkezőleg. Védelmezően, oltalmazva. A képek alatti betűkből, ezekből a nevekből kinőtt azután a legvidámabb barakk, a hétvégi ház, a tényleg relatív, de környező milliók által őszinte átéléssel irigyelt „viszonylagos”, ám mégiscsak létező jólét, és valamiféle, ehhez-amahhoz képest mégiscsak „szabadság”, ami csak a mi mindenható, örök mércéink szerint volt és lehetett akkor idézőjeles – román vagy cseh vagy keletnémet állampolgárnak annál inkább nagyon is véres valóságú, komoran és kézzelfoghatóan létező. A képek alá írt nevek sorakoznak, a sok-sok kép úgyszintén. Gyengéden, nagyon-nagyon gyengéden meg kellene simogatni mindet, olyan ellágyuló szeretetettel, ahogyan legközelebbi szeretteink felvételeit szoktuk. Szívem szerint csak mutatnám és megint csak felmutatnám, folyamatosan közreadnám valamennyit: nézzék őket mindig, ha igazi férfiakat akarnak látni, a javából.