Képregény

Hasonló korú lehettem, mikor a szomszédba, Patócs Veráékhoz rokon gyerekek érkeztek „Jugóból”, „Zrenjaninból” (soha senki nem mondta Nagybecskereknek), és több mint izgalmas, nagyon színes, sok-sok klassz rajzból álló füzeteket mutogattak, amiket ők csak „stripnek” hívtak. A korabeli Magyarországon az újságosoknál lehetett kapni a meglehetősen kevés külhoni sajtótermék között a Vaillant nevű francia (!) lapot. Ami, ha lehet, még izgalmasabb volt, mint a „jugó” (cowboy-os) stripek, különösen Pif, a kutya kalandjai tetszettek. És amikor a honi kiadványok között ráleltem a Fülesben az éppen csak falni kezdett Rejtő-könyvek fekete-fehérben prezentált, de ragyogó figurákkal rajzolt változataira (a Tabán ragyogó festője, a nagyszerű Zórád Ernő jóvoltából) – már én is belé voltam szerelmesedve abba, amit évtizedek múlva a gyerekeim a videoköveteléssel juttattak kifejezésre: a vizualitásba. A képiségbe. Ami a gyermeki látásmód alfája és ómegája. És a gyötrően kínzó képregényéhség e téren pontosan ugyanazon jelenség része volt, mint az a későbbi, számomra lehangoló, a Gutenberg-galaxis hanyatló voltát drasztikusan igazoló kérdés: megvan ez nekünk videón?

A vizualitás mindenhatósága pedig a nemrég kezembe került históriai kiadványról – meg egy évfordulóról! – jutott eszembe: a jeles darab, lám, képregény formában tálalja a magyar történelem különféle eseményeit a vérszerződéstől Hunyadi Jánoson át 1848-ig és tovább. A televízió, a videó, a DVD és – leginkább – a totális digitalizáció korában ebbe akár még bele is nyugodhatnék (különben sem tehetek ellene sokat, mert mivé lett világszerte az olvasás kultúrája), de ha már jelképesen képregény formátumúvá lett az egész világ: legalább ebbe ne szivárogna be mindaz a szenny, amivel amúgy is telítve vagyunk. A hazudozás, az elhallgatás, a szégyenteljes és felháborító meghamisítás szelleme. Igen, hölgyeim és uraim: „történelmileg.”

Ha mostanra odáig már el is jutottunk, hogy ma már senki sem nevezi felszabadításnak és/vagy felszabadulásnak a szovjet hódoltság kezdetét, midőn az évtizedekig csak dicsőségesnek nevezni engedett szovjet ármádia végigerőszakolta a fél országot, rabolt, gyilkolt és deportált – s erről már nem is képregények, de jó filmek is készültek –, mégis: még mindig ott tartunk, hogy már a dátumokkal is baj van. Pontatlanság? Dehogy, jóval több annál. Mert a szovjet megszállás kezdetét például még mindig mindenki 1944. szeptember 23-ra, Battonya „felszabadításának” napjára teszi. („Battonya volt az első felszabadult magyar helység” bifláztuk annak idején.)

Holott 1944-ben, majdnem három évvel a párizsi békeszerződés aláírása előtt Magyarországnak nem a későbbi, még ma is érvényes („trianoninak” nevezett), hanem az 1938 és 1941 között bekövetkezett területviszacsatolások következtében létrejött határai voltak az érvényesek. Nemzetközi jogilag is. (Történeti szempontból pláne.) Következésképpen az igazi gyásznap, amikor az első hódító szovjet katona magyar földre lépett: augusztus 27-e. Mert 1944-ben ezen a napon – hetvennégy éve – a keleti határon, a Székelyföldön, az Ojtozi-szorosnál a határállomást, Sósmezőt elfoglalják Sztálin ármádiájának feledhetetlen figurái.

Mindehhez, mindennek igaz, pontos „tálalásához” persze nem kellene feltétlenül képregény. (De ha mégis, isten neki.) Másféle szemlélet annál inkább. Ha a közelmúlt magyar történelmét a régi jó kommunista-balliberális historizáló szellemben tanítjuk váltig – amihez ilyen, látszólag apróságnak számító elemek is jócskán hozzátartoznak – ne csodálkozzunk, hogy „videón” – DVD-n, filmen, tableten, ahogy tetszik – gyermekeink a sok baromság mellett netán ilyen új keletű, de hasonlóképpen roppant kártékony borzalmakat is nézegetnek. Mert nekünk „ez van meg videón”.