Katonadolgok

Amikor apám könnyek között nézegette az egyetemi felvételemről szóló értesítést, anyám meg örömteli sóhajtozással forgatta ugyanazt a papírlapot, emlékszem, nekem egyre inkább szemet szúrt a szöveg záró mondata: „egyetemi tanulmányait 11 hónapos sorkatonai szolgálatának letöltése után kezdheti meg”. Nemzedékek osztoztak a sorsomban. Ahogy évszázadokig a katonaság zordon, de férfiúvá érlelő élményének tényszerű mivolta sem képezhette vita tárgyát.

Ha Rákóczi idejében, de akár a reformkor vagy a kiegyezés korában, a két háború közötti időszakban, de akár 1947-ben, 1969-ben vagy 1984-ben is bárki megkérdőjelezte volna a katonai szolgálat szükségességét, fiatal férfiak számára elkerülhetetlen – vagy csak igen nehezen-körülményesen elkerülhető – szükségszerűségét, az illetőt, finoman fogalmazva is, igencsak megnézik, elmeállapotában legalábbis kételkednek.

Tavaly ősszel pedig már éppen tíz éve múlt, hogy Magyarországon megszűnt a sorkatonai szolgálat. A magyar hadsereg, amely a több mint dicsőséges, igen szép, mélyen historikus „honvédség” nevet viselte, még a rendszerváltozás időszakában is több mint százötvenötezer főt számlált (ebből kilencvenezer körüli volt a sorkatonaság létszáma), és a tartalékosokkal együtt összesen mintegy kétszázötvenezer embert tudott mozgósítani.

Kétszázötvenezer magyar katona, gondoljuk csak el. Hiszen 1849-ben nagyjából ennyi volt a cári inváziós hadsereg létszáma, amelynek segítségével az osztrákok leverték a szabadságharcot. Ennyi ember a második világháborúban a magyar haderő egyharmadát jelentette.

Ma ennek a létszámnak a fele is az ábrándok birodalmába tartozik, a négyezer-háromszáz, a migránsok miatt a határra vezényelt katona „tömegétől” szinte elájulunk gyönyörűségünkben. Változnak az idők… (De ennyire?) Isten őrizz, hogy nosztalgiákat tápláljak a jól ismert, alkoholista, semmirevaló tisztekkel és a létszámhoz képest aránytalanul sok szadista vadbarommal díszelgő kádári Magyar Néphadsereg iránt. De… hiába láttam, hogy az idén májusban, a honvédelem napján a miniszter kitüntette az immáron őrnagyként, a mai alaki kívánalmaknak tökéletesen megfelelő módon tisztelgő, annak idején a katonáira a hegyi kiképzésen pisztolyt fogó (bizony!) egykori alhadnagyot – van más is, hála Istennek. Sőt. Olyan tisztek, mint Erdős László alezredes, akivel feledhetetlen heteket töltöttünk együtt a doni magyar hősök nyomában, Oroszhonban.

Olyan tisztek, akiknek izzó magyarságtudatával csak kedves segítőkészségük, aranyos humoruk meg sziklaszilárd megbízhatóságuk vetekedhet. Olyan tisztek, akikre idős, nem éppen Kádár-nosztalgiás, vagy egyenesen Nyugatról hazatért magyarok büszke önérzettel tekintenek, és a véleményüknek hangot is adnak. Egyszóval: a katona, a magyar katona – ami jó másfél ezer éve fogalom – újra… Megint. Csak azért is. Éppen ezért, éppen mindezek miatt: be kéne látni végre, hogy a katonai pálya nehezen visszaszerzett presztízsét, rangját, valódi, mélyen átélt társadalmi-közéleti megbecsültségét nemcsak a mostani helyzetben illene komolyabban venni. Akárcsak nekik – az eszményeket. Hogy például belássuk: csak tavaly augusztusra jutottunk odáig, hogy a Magyarországon egyedüli (ez is őrület!), a debreceni katonai középiskola a modern kor egyik legnagyobb magyar katonahősének, az Erdélyt védő, az agresszor románokat hónapokig a frontvonalhoz szegező, nagyszerű Székely Hadosztály parancsnokának, Kratochvil Károly altábornagynak nevét vette föl, végre-valahára… És a folytatás, kedves uraim?

Hogy a katonáinkra – minél nagyobb számban, minél hatékonyabban, minél magyarabban – újra nagy szükség van és lesz, lassacskán mindenki belátja. Az ezzel járó összes konzekvenciát is le kéne vonni. Átgondoltan és felelősséggel. A szemétbe hajítva a nyálas liberális nyavalygásokat és ostoba manipulációs szólamokat. Csakis és kizárólag a haza érdekében cselekedve, gyorsan és hatékonyan. A hazáért. Amelyből, miként az ország első emberétől hallottuk nemrég, valóban csak egy van. Mint az életünkből. Hát úgy is kell bánnunk vele.