Domonkos László

Vélemény és vita

Kasszandra Firenzéből

A hazájához és az eszményeihez megható erővel és megrendítő szépséggel ragaszkodó asszony is volt...

Ezt az asszonyt már valamikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek legelején is szerettem. Akkoriban korszakos, elképesztő nagyinterjúkat készített Lech Walesával és Khomeini ajatollahhal, Federico Fellinivel és Moammer Kadhafival, Louis Armstronggal és a szovjet hódítók ellen küzdő afgán szabadságharcosok vezetőjével. És a könyvei, a Pénelopé a háborúban, a Levelek egy meg nem született gyermekhez és a Ha meghal a Nap. Azután jó darabig másra kezdtünk figyelni, rendszerváltoztatás jött meg kiábrándulás, nagy nekibuzdulások és nagy csalódások, a magyar világ így és amúgy forrt, örvénylett körülöttünk – ő meg szinte csöndben, majdhogynem észrevétlenül eltávozott, éppen tíz esztendeje, 2006-ban, mellrákban, hetvenhét évesen. Amikor megint csak nagyon mással voltunk errefelé elfoglalva.

Pedig Oriana Fallaci, mint arról a most gyors egymásutánban kiadott két utolsó könyve (A harag és a büszkeség, Az értelem ereje) is tanúskodik, nemcsak kiemelkedő újságíró-író-esszéista, nem csupán kiváló elemző és ragyogó pamfletíró, nemcsak kiemelkedő beszélgetőpartner és sugárzóan okos publicista – szinte oroszlánszívűen bátor, megrendítően mély érzésű, ritkán tapasztalható tisztánlátással, átlátóképességgel rendelkező, hazájához és eszményeihez megható erővel, megrendítő szépséggel ragaszkodó asszony is volt. Igazi intellektus és igazi olasz ember (alighanem a legjobb fajtából): könnyed és elegáns, elvhű és lobogva lelkesedni tudó, tisztaszívű és elszánt. Állhatatos, sziklaszilárd szabadságharcos és vonzó-esendő lírikus. Settembrini Thomas Mann Varázshegyéből női – a legvonzóbb női – változatban.

Ám Oriana Fallaci valószínűleg korunk legigazibb Kasszandrája is. Egy lenyűgöző erejű látnok Firenzéből, aki már hosszú évtizedekkel ezelőtt pontosan tudta, mi fog következni, mi vár Európára, és az milyen állapotban fogja fogadni a rázúduló áradatot. És kétségbeesett reménytelenséggel és emberfeletti hűséggel-kitartással jelentett, jelzett, figyelmeztetett, vállalt tengernyi üldöztetést, megaláztatást, meghurcoltatást, gúnyt (ritka visszataszító gusztustalansággal még gyógyíthatatlan betegségét is megpróbálták kifigurázni) – ő volt az, aki soha, egy pillanatig sem volt „politikailag korrekt”, és nem is óhajtott az lenni egyetlen röpke percre sem. A megalkuvást, az ócska taktikázgatást, a gyáva meghunyászkodást, a mindennapos köpönyegforgatást hírből sem ismerte – illetve amennyire ismerte, könyörtelen éllel és kitartással küzdött ellene, nevezzék bár kismilliószor rasszistának, gyűlöletkeltőnek-kirekesztőnek, iszlámellenesnek, xenofóbnak, emberi, nemzeti és női mivoltában gyalázva folyamatosan.

Nem tudom, mi adhatta ezt a titáni erőt ennek a varázslatos asszonynak, de egy-két tippem azért talán akad.

Olvassuk el A harag és büszkeség és Az értelem ereje című Fallaci-kötetet, és rájövünk: az igazság nem csupán tényleg szabaddá tesz, de naggyá is. Fölemel, mint hívőt az istene, mint a hit, amely tényleg falakat dönt le. Oriana-Kasszandra tisztában volt Kasszandra mivoltával, pontosan tudta, hogy miként az ókori jósnőnek, neki sem hisznek, sőt, meg is kövezik érte. (A világ nem egy és nem két pontján ezt valóságosan is szívesen megtették volna vele, ha módjukban áll.) Ám miként Sziszüphosz a sziklával, ő is újra meg újra elindult, hogy megint és újra felgörgesse azt a hegyre, és tisztában volt vele: nem az a lényeg, mi sikerül ebből és mi nem, hanem hogy újra és újra nekiindul.

Mert neki kell indulnia, és ismét és ismét el kell mondania jóslatait Marseille és Brüsszel, Párizs és London és München és Firenze és Torino jövőjéről – tíz-húsz éven belül kísérteties pontossággal pedig bevált minden, megtörténtek a merényletek, „stimmelnek” a demográfiai adatok és a no-go zónák és a terror és a végeláthatatlan-megállíthatatlan emberzuhatag, meg az összes többi – és ez a fő.

Fallaci imponáló történelmi és lélektani felkészültsége azt is nyilvánvalóvá teszi: nincs új a nap alatt, a régi hódoltságok új formákban ismétlődnek, a vallási szabályok és előírások emberi ösztönök, készségek és indíttatások kölcsönhatásai, több mint egyértelműek, s csakis és kizárólag a felvállalt harc segít és semmi más. Mint annyiszor. Mint mindig.

Kasszandra hercegnőt, Priamosz trójai király lányát végül, tudjuk, meggyilkolták. Noha jóslatainak senki nem hitt, végül minden, de minden beteljesedett. Oriana Fallaci már éppen egy évtizede halott. Brüsszelben meg nem ismerik a görög mitológiát (sem). Viszont Kasszandra – Firenzéből is – itt van velünk és segít. És Oriana is tudta, hogy mi történt és minek kellett történnie.