Vélemény és vita
Kárpótlás az anyáknak
A munkába visszatérő gyermekes nőket a munkahelyek sem kezelik megfelelően, aligha velük kezdik az előléptetéseket, a fizetésjavító intézkedéseket. A szülő nő és a család is érzi ennek a hátrányát, semmi kétség
Indulásként szeretném leszögezni, hogy a többgenerációs együttlét alatt távolról sem a balliberális „haladó” jelentéstartalmat kívánom megjeleníteni. Erre bőven találunk ízlésficamig eltorzított, életidegen irodalmi és főként képi megnyilvánulásokat, sőt még az oktatási rendszerbe erőltetett elrettentő eseteket is, nem kímélve a fiatalabb nemzedékek még romlatlan erkölcseit sem. Arról a régmúlt tapasztalatról kívánok szólni, amelynek elveit hellyel-közzel sikeresen lehetne alkalmazni ma is, amelyet a múltban többgenerációs együttélésnek neveztünk, és évszázadokig remekül szolgálta az egymást követő nemzedékek napi létfenntartását és bővülő megújulását is.
A fizikai együttélés – szerencsés kivételektől eltekintve – ma már majdhogynem lehetetlen, a múlt ködébe vész, de értelme, üzenete egyfajta újszerű együttlét formájában megvalósítható. Gondolati restaurálásától is várható a társadalom fizikai testének (népességszám) számszerű és minőségi gyarapodása is. A múltbéli eredményes együttélésnek csupán történelmi hazánk területén is számos, de mindenütt eredményes mintázata alakult ki. A számomra leginkább szívderítő példát, a székely falvak modelljét mutatom be.
A tipikus – szinte elvárt – gyermekszám családonként négy volt. Legyen példánkban ez a négy gyermek egy olyan családban, ahol a szülők egyike egy, a családjában utolsóként megszületett gyermek. A székely szokásrend szerint ugyanis ő örökölte a szülői házat, abban a hitben és azzal a kötelezettséggel, hogy majd az idős szüleit neki kell gondoznia. A többieket kiházasították, férjhez adták. Az ősi házban tehát él a két nagyszülő, a szülők és a négy gyermek, nyolcan nagy egyetértésben. A nagyszülők elvégzik a ház körüli munkákat, gondoskodnak a kicsikről, és ha szükséges, besegítenek a mezei, erdei munkákba is. A kicsik is apróbb feladatokat kapnak, amint járni tudnak, és főként értik a szót. Amint a gyermekek elérik a tizenhat–húsz éves kort, kiházasítják – benősítik és férjhez adják – őket. Ezek a szavak mind a házasságkötést jelentik, de van ezen kívüli további útbaigazító jelentéstartalmuk is. Akit kiházasítanak, annak a szülők, keresztszülők (mindkét oldalról, de együtt) szabályosan megteremtik az induló háztartást házzal, telekkel, állatállománnyal. Aki benősül, vagy akit férjhez adnak, az elmegy az apai házból, és mindez a gond az apósra és annak családjára hárul főként. Túlnépesedés esetén a közösség (falu) is megmozdul, ha kell, új termőföldet törnek fel, vagy új nyílhúzást tartanak a termőföldek, rétek, legelők, erdők újraosztásához.
Nem kérdés, hogy ezeket a demográfiai szempontból ideális modelleket a tőke megjelenése és eluralkodása zúzta szét fokozatosan, helyezte szinte gondolatilag is a felismerhetetlenség állapotába. A tőké(s)nek ugyanis nincsenek társadalompolitikai célkitűzései. Egyetlen elvet ismer, hogy a befektetett pénz bárminő tevékenységből mihamarabb térüljön meg, és újra be lehessen fektetni (ROE, azaz megtérülés). A tőké(s)nek az ember nem más, mint működtetési kellék, tehát költségtényező, amit ha lehet, minimalizálnia kell, hogy eredményes lehessen a versenyben. A tőke szempontjából a közösségek életterei (termőföld, természeti kincsek) is tőkeelemek, amelyeket meg kell szereznie, az ott lakókat pedig tőketartozékká kell tenni, de minél olcsóbban. Ide nem passzol semmifajta család- vagy gyermekbarát elképzelés.
Tekintettel arra, hogy a tőke a saját érdekét követve az államokat is tartósan a befolyása alá vonta szinte mindenütt, hosszú ideig nem volt olyan mérvadó fórum, amelyik a családok és az egészséges népszaporulat érdekében hatékonyan emeljen szót. Így jutottunk el oda, ahol mi és sok más ország is tart, beleértve a népességnövelés-ellenes, erősen individualista ideológiák széles körű elterjedését is. Ma a tőkéhez csatolt munkaerő egy része önként szavaz a saját távlatos megsemmisülésére, mert a sokszor erősen félreértett „önmegvalósítását” a reprodukciója elé helyezi. Valójában most főként ez ellen a szemlélet és világlátás ellen kell felvenni a küzdelmet.
Hazánkban ott tartunk, hogy a gyermekvállalással járó többlet-anyagimegterhelés oroszlánrészét az állam magára vállalja, azaz kiegészíti a jövedelmeket és a családi vagyont azokkal a részekkel, amelyeket a tőke eddig elspórolt, a családok pedig nem tudtak, és növekvő mértékben nem is akartak megelőlegezni. Bajban ma főként az akarással vagyunk. Minden a hölgyeken múlik, az ő akarásukon és vállalásaikon. A múltban kevés szó esett arról, hogy azok a nők, akik gyermekeket vállalnak, életútjuk során anyagi értelemben kétszeresen is hátrányba kerülnek. Mindenekelőtt a gyermeknevelésre fordított évek kimaradnak a munkavégzésből, a szakmai pálya felépítéséből vagy divatos szóval a karrierépítésből. Kár tagadni: ez anyagi hátrányokkal jár, a folyamatosan állásban lévő társakéhoz viszonyított alacsonyabb fizetést eredményez. Elmaradnak az előléptetések is (megtört karrierív). A munkába visszatérő gyermekes nőket a munkahelyek sem kezelik megfelelően, aligha velük kezdik az előléptetéseket, a fizetésjavító intézkedéseket. A szülő nő és a család is, amelyben él, érzi ennek a hátrányát, semmi kétség. Emiatt az egy főre jutó jövedelem alacsonyabb, mint a gyermekteleneknél, azért is, mert a nagyobb családlétszámnak kell kevesebb összjövedelemmel beérnie. (Már a múlt század ’70-es éveiben elhíresült a mondás: kocsi vagy kicsi?)
A gyermeknevelés amúgy is egyéb, a gyermektelenek által elérhető javaktól (utazgatás, gyakori kiruccanások) fosztja meg a gyerekeseket. A feketelevest pedig igazán a nyugdíjba vonuláskor kapják meg a gyermekes hölgyek. Kevesebb – esetenként lényegesen kevesebb – lesz a nyugdíjuk a gyermekes anyáknak, mint a gyermektelen hölgyeknek. Nagyon furcsa társadalmi hozzáállás, amikor hátrányos helyzetet teremtenek azoknak, akiktől egyébként egy létfontosságú cél megvalósulását várják, nevezetesen, hogy gondoskodjanak a jövő nemzedékek felneveléséről. Ezen sürgősen és jól érzékelhető módon változtatni szükséges. Azt a hátrányt, amit a szülő édesanyák és családjaik a gyermekvállalással elszenvedtek, nagyvonalúan kárpótolni kellene legalább a nyugállományba vonuláskor, a felnevelt gyermekek számától függő és jól érzékelhető (vastag, két számjegyű) nyugdíjprémium formájában. Azért sürgősen, hogy a még szülőképes női korosztályok előtt már most megjelenjen a gyermektelenségük miatti jövőbeli hátrányos nyugdíjas helyzetük.
A közös kassza tehervállalásait is figyelembe véve a három vagy több gyermeket eddig már felnevelt szülőket attól függetlenül, hogy hajdan nevelt gyermekeik milyen korban vannak, haladéktalanul be kellene vonni a sémába egy egyszeri, rendkívüli nyugdíjrendezés keretében. Őket a bérek és a nyugdíjak közötti, az utóbbi években erősen nyíló reáljövedelem-olló amúgy is sokkal hátrányosabban érintette, mint azokat, akik gyermekek nélkül mentek nyugdíjba. Ezt követően lehetne fokozatosan kiterjeszteni a rendszert minden gyermeket nevelő, nyugdíjba vonuló hölgyre.
A fizikai együttélés – szerencsés kivételektől eltekintve – ma már majdhogynem lehetetlen, a múlt ködébe vész, de értelme, üzenete egyfajta újszerű együttlét formájában megvalósítható. Gondolati restaurálásától is várható a társadalom fizikai testének (népességszám) számszerű és minőségi gyarapodása is. A múltbéli eredményes együttélésnek csupán történelmi hazánk területén is számos, de mindenütt eredményes mintázata alakult ki. A számomra leginkább szívderítő példát, a székely falvak modelljét mutatom be.
A tipikus – szinte elvárt – gyermekszám családonként négy volt. Legyen példánkban ez a négy gyermek egy olyan családban, ahol a szülők egyike egy, a családjában utolsóként megszületett gyermek. A székely szokásrend szerint ugyanis ő örökölte a szülői házat, abban a hitben és azzal a kötelezettséggel, hogy majd az idős szüleit neki kell gondoznia. A többieket kiházasították, férjhez adták. Az ősi házban tehát él a két nagyszülő, a szülők és a négy gyermek, nyolcan nagy egyetértésben. A nagyszülők elvégzik a ház körüli munkákat, gondoskodnak a kicsikről, és ha szükséges, besegítenek a mezei, erdei munkákba is. A kicsik is apróbb feladatokat kapnak, amint járni tudnak, és főként értik a szót. Amint a gyermekek elérik a tizenhat–húsz éves kort, kiházasítják – benősítik és férjhez adják – őket. Ezek a szavak mind a házasságkötést jelentik, de van ezen kívüli további útbaigazító jelentéstartalmuk is. Akit kiházasítanak, annak a szülők, keresztszülők (mindkét oldalról, de együtt) szabályosan megteremtik az induló háztartást házzal, telekkel, állatállománnyal. Aki benősül, vagy akit férjhez adnak, az elmegy az apai házból, és mindez a gond az apósra és annak családjára hárul főként. Túlnépesedés esetén a közösség (falu) is megmozdul, ha kell, új termőföldet törnek fel, vagy új nyílhúzást tartanak a termőföldek, rétek, legelők, erdők újraosztásához.
Nem kérdés, hogy ezeket a demográfiai szempontból ideális modelleket a tőke megjelenése és eluralkodása zúzta szét fokozatosan, helyezte szinte gondolatilag is a felismerhetetlenség állapotába. A tőké(s)nek ugyanis nincsenek társadalompolitikai célkitűzései. Egyetlen elvet ismer, hogy a befektetett pénz bárminő tevékenységből mihamarabb térüljön meg, és újra be lehessen fektetni (ROE, azaz megtérülés). A tőké(s)nek az ember nem más, mint működtetési kellék, tehát költségtényező, amit ha lehet, minimalizálnia kell, hogy eredményes lehessen a versenyben. A tőke szempontjából a közösségek életterei (termőföld, természeti kincsek) is tőkeelemek, amelyeket meg kell szereznie, az ott lakókat pedig tőketartozékká kell tenni, de minél olcsóbban. Ide nem passzol semmifajta család- vagy gyermekbarát elképzelés.
Tekintettel arra, hogy a tőke a saját érdekét követve az államokat is tartósan a befolyása alá vonta szinte mindenütt, hosszú ideig nem volt olyan mérvadó fórum, amelyik a családok és az egészséges népszaporulat érdekében hatékonyan emeljen szót. Így jutottunk el oda, ahol mi és sok más ország is tart, beleértve a népességnövelés-ellenes, erősen individualista ideológiák széles körű elterjedését is. Ma a tőkéhez csatolt munkaerő egy része önként szavaz a saját távlatos megsemmisülésére, mert a sokszor erősen félreértett „önmegvalósítását” a reprodukciója elé helyezi. Valójában most főként ez ellen a szemlélet és világlátás ellen kell felvenni a küzdelmet.
Hazánkban ott tartunk, hogy a gyermekvállalással járó többlet-anyagimegterhelés oroszlánrészét az állam magára vállalja, azaz kiegészíti a jövedelmeket és a családi vagyont azokkal a részekkel, amelyeket a tőke eddig elspórolt, a családok pedig nem tudtak, és növekvő mértékben nem is akartak megelőlegezni. Bajban ma főként az akarással vagyunk. Minden a hölgyeken múlik, az ő akarásukon és vállalásaikon. A múltban kevés szó esett arról, hogy azok a nők, akik gyermekeket vállalnak, életútjuk során anyagi értelemben kétszeresen is hátrányba kerülnek. Mindenekelőtt a gyermeknevelésre fordított évek kimaradnak a munkavégzésből, a szakmai pálya felépítéséből vagy divatos szóval a karrierépítésből. Kár tagadni: ez anyagi hátrányokkal jár, a folyamatosan állásban lévő társakéhoz viszonyított alacsonyabb fizetést eredményez. Elmaradnak az előléptetések is (megtört karrierív). A munkába visszatérő gyermekes nőket a munkahelyek sem kezelik megfelelően, aligha velük kezdik az előléptetéseket, a fizetésjavító intézkedéseket. A szülő nő és a család is, amelyben él, érzi ennek a hátrányát, semmi kétség. Emiatt az egy főre jutó jövedelem alacsonyabb, mint a gyermekteleneknél, azért is, mert a nagyobb családlétszámnak kell kevesebb összjövedelemmel beérnie. (Már a múlt század ’70-es éveiben elhíresült a mondás: kocsi vagy kicsi?)
A gyermeknevelés amúgy is egyéb, a gyermektelenek által elérhető javaktól (utazgatás, gyakori kiruccanások) fosztja meg a gyerekeseket. A feketelevest pedig igazán a nyugdíjba vonuláskor kapják meg a gyermekes hölgyek. Kevesebb – esetenként lényegesen kevesebb – lesz a nyugdíjuk a gyermekes anyáknak, mint a gyermektelen hölgyeknek. Nagyon furcsa társadalmi hozzáállás, amikor hátrányos helyzetet teremtenek azoknak, akiktől egyébként egy létfontosságú cél megvalósulását várják, nevezetesen, hogy gondoskodjanak a jövő nemzedékek felneveléséről. Ezen sürgősen és jól érzékelhető módon változtatni szükséges. Azt a hátrányt, amit a szülő édesanyák és családjaik a gyermekvállalással elszenvedtek, nagyvonalúan kárpótolni kellene legalább a nyugállományba vonuláskor, a felnevelt gyermekek számától függő és jól érzékelhető (vastag, két számjegyű) nyugdíjprémium formájában. Azért sürgősen, hogy a még szülőképes női korosztályok előtt már most megjelenjen a gyermektelenségük miatti jövőbeli hátrányos nyugdíjas helyzetük.
A közös kassza tehervállalásait is figyelembe véve a három vagy több gyermeket eddig már felnevelt szülőket attól függetlenül, hogy hajdan nevelt gyermekeik milyen korban vannak, haladéktalanul be kellene vonni a sémába egy egyszeri, rendkívüli nyugdíjrendezés keretében. Őket a bérek és a nyugdíjak közötti, az utóbbi években erősen nyíló reáljövedelem-olló amúgy is sokkal hátrányosabban érintette, mint azokat, akik gyermekek nélkül mentek nyugdíjba. Ezt követően lehetne fokozatosan kiterjeszteni a rendszert minden gyermeket nevelő, nyugdíjba vonuló hölgyre.