Vélemény és vita
Karom-virág: Gulag
Vannak szavaink, amelyek belénk akadnak, megkarmolnak szép júniusi délelőtt is
Mindannyian értjük, s ugyanazt gondoljuk általuk, pedig száz jelentésük is van, vagy akár ezer. Lemondó is, dacos is, fogvacogtató is. „Mohács”, „Világos”, „Arad”, „Trianon”, „Don-kanyar”, „ostrom”, „málenkij robot”, „kékcédula”, „Kistarcsa”, „kulák” és hasonlók. Ezek közé emelkedett a „Gulag” is. Pedig akik évekig éltek a gúzsba kötöttségben, sokszor nem is hallották, nem is értették ezt a kifejezést. Talán ismerték a láger nevét, ahová kerültek, de inkább csak a számát, lehetett a barakkfalu akár a zord északon vagy délen, a Kaukázusnál. Hogy mit jelent a Gulag, hogyan acélozza meg vagy őrli fel az embert, miként fakulnak meg a tekintetek, nem is sejthették. De hogy beleakad egy egész nép lelkébe a Karom-virág: Gulag, száz év múlva is bizonyosan érzik majd a Kárpát-medencében.
Az itthon váró kétségbeesett hozzátartozók csak a legfontosabbat tudták. Tudták, hogy hadifogságban van a férjük, fiuk, vőlegényük vagy leányuk, anyjuk, apjuk. Talán tudták, hogy a megszállók civilként összefogdosták őket, s most valahol fogva tartják, de nem tudhatták hol és meddig. És hányszor tették fel a kérdés: miért? Megismerjük még majd őt? Apát? Volt, aki tán sírt egy kicsit, de könnyű szível lemondott a rabságban sínylődő fiúról. A nagy többség azonban várta vissza a szeretteit. Hosszú évekig. S közben minden évben tavasz lett és nyár, kinyíltak a virágok a réten, szerelmek születtek, nevetés is hallatszott.
A hadifoglyok közül sokan hazatérhettek, ha megérték 1947–48-at. Megkínzott tekintetük, meggyötört testük és lelkük nem ígért sok jót. De a Gulag foglyainak csak nem akart véget érni a rabság. A kitaszítottság. S talán úgy hihették: a Kedves, a Család, a Haza, sőt az Isten is megfeledkezett róluk. Micsoda erő, fegyelem, hit kellett, hogy túléljék ezt a megpróbáltatást! S ha nem sikerült, a túlélőknek hányszor kellett feltenni a kérdést: így kell meghalnunk, Uram? Hol vagy, Uram? Hol vagy, Hazám?
Mert ha az Úr nem is, a Haza mintha tényleg megfeledkezett volna róluk. Ez lehetett a legnehezebb. Ezerszer gondolni, álmodni, hogy a szerelmem, testvérem, barátom, tanárom beletörődött: nem jövök többé haza. Volt, aki imával, volt, aki daccal, erővel próbálta elhessegetni a gondolatot. Nehezen sikerült. Tavasszal egy kis színes mezei virág, egy madárraj hangos röpte, langyos szellő simogatása segíthetett.
De mit csináltak az itthon maradottak? Miközben a Délvidéken tízezrével gyilkolták a magyarokat. A Felvidéken megfosztották őket minden joguktól és tulajdonuktól. Kárpátaljáról tízezreket hurcoltak el, Erdélyből brutális tömeggyilkosságok elől menekültek tömegek. S több százezren szovjet lágerekben sínylődtek, akikről nem lehet tudni, visszatérnek-e valaha. Akikről beszélni sem volt szabad. Mit csinált az „új elit”? Akasztatott, villát „szerzett”, megbélyegzett, éltette a nagy Sztálint, a „felszabadítónkat”. Mások kollaboráltak, csencseltek, feketéztek vagy menekültek. Árulás volt ez, amely lassan befonta az egész országot. Akik harcoltak ellene, egyre magányosabbak lettek. S végigélték a legszörnyűbb megpróbáltatást, a cserbenhagyás lelki terhét. Lelküket minden nyáron megkarcolta a Karom-virág: Gulag. A forró nagyvárosi utcákon is.
Ezért bizony lehetett volna bűntudata a Hazának. Politika, kávéház, kabaré: volt itt minden 1945-től, infláció, félelem és kevés remény. Közben másfajta bűntudatot is próbáltak beletáplálni a magyarba. Ezzel feledtetni a Gulag magyar mártírjait. Aztán a megint elszakított magyar nemzetrészeket. Aztán az egész magyar nemzet céljait, távlatait. Ezt a kilátástalanságot próbálták belénk plántálni 1945 óta. Különböző intenzitással, különböző hatékonysággal, de makacs kitartással.
Talán úgy tűnhet, Rákosi vagy Kádár idején legalább voltak pozitív célok is, mint például a „Ratkó-korszak” gyermekvállalást ösztönző kampánya vagy a Kádár-idők életszínvonalat emelő törekvései. Csakhogy sem egyik, sem másik nem vált organikus fejlődés forrásává: sőt! Mindkettő teljes csődbe jutott. Demográfiailag is, gazdaságilag is. A bűntudatot ezekben a szocialista korszakokban egyes társadalmi rétegekre hárították. Ők a magyar Gulagra kerültek, s ez nem csak a Hortobágyon létezett, vagy Recsken. Ez a lelkekbe költözött. Milliónyi, emberi mivoltában megalázott ember lelkébe. A Karom-virág: Gulag a Ferencvárosban és Kőbányán is utánakapott az embernek. Széles volt a „bűnösök” skálája: osztályellenség, kulák, kispolgár, ellenforradalmár, fasiszta, horthysta, volt kizsákmányoló, szabotőr, sőt a kádári optimizmussal szemben: még ingadozó és „ajakbiggyesztő” is. Közben hazatértek a túlélők a Gulagról. Túlélték, de itthon várta őket még egy nehezebb feladat: új életet kezdeni. Új szakmát tanulni meglett férfiként, munkát találni, családot alapítani, barátokat szerezni. Keveseknek sikerült.
A szabadság későn jött, már alig segített. Ráadásul „bűnverseny”, „bűnlicit” kezdődött. Pedig semmilyen szenvedést nem szabad kitenni alantas szándékoknak. Főként, mert az áldozatok teljesen kiszolgáltatottak. Egyesek szenvedése nem igazolhatja és nem enyhítheti mások szenvedéseit. Mint ahogy érték nem semlegesít értéket, bűn sem oldoz fel más bűnök alól. Sok forrása lehet a hitnek, de a gyűlölet nem hit. Csak a legrosszabb ösztön. A szenvedés érték: az értékek erősítik egymást.
A Gulag rabjai megértették ezt, s hogy a 20. század minden lágerépítő diktatúrája azonos gyökerű, azonos lényegű. Kétfelől vert nemzetünk engesztelő hitének jelképe az elhurcoltak szenvedése.
Tatár által egy kis rabszolgaságra, török által egy kis janicsárságra, császár által egy kis katonáskodásra, német által egy kis birodalmi munkára, orosz által egy kis robotra elhurcolt magyar milliók szenvedése. A túlélők aránya egyik esetben sem volt magas, de a holtak lelke mégis egy nemzetben támad fel újra meg újra.
A Gulag ezernyi tábora helyén ma pusztaság van. Talán néhány kereszt jelzi az emberárulást. Ahogy az időjárás engedi, vadvirágok nőnek, a szél most is fúj, az eső, a hó és fagy most is hosszú hónapokig ránehezedik a tájra. A szögesdrótot szétmarta a rozsda, a barakkoknak már legfeljebb a nyoma látszik. Sírás nem hallatszik, verejték szaga nem érződik, sóhaj nem lebeg a szalmaágy felett. Éjszaka álomból felriadó csontváz kiáltása már nem riaszt el száz édes álmot. De a lepke és a bogár kora nyáron úgy telepszik rá a tájra, hogy a szúrós bogáncsok, de maguk a pillangóhadak is beleremegnek. Szenved a lepke és a virág is. Hang nélkül, zokszó nélkül.
A Karom-virág: Gulag nem szerepel egyetlen növényhatározóban sem. Botanikailag nem létezik. Színe sötétvörös, mint a vér, és minden évben újra és újra kivirágzik. Tüntet. Csak ott nő, ahol széjjeltépett álmok, rettenetes didergések, lefagyott végtagok, felismerhetetlenségig összevert arcok, halálos éhezés emléke lebeg a levegőben. A Karom-virág: Gulagnak van törzse, levele, virágfeje, sőt mottója is: Nagy László írta: „Nyílhat a virág / Jöhet a féreg”.
Az itthon váró kétségbeesett hozzátartozók csak a legfontosabbat tudták. Tudták, hogy hadifogságban van a férjük, fiuk, vőlegényük vagy leányuk, anyjuk, apjuk. Talán tudták, hogy a megszállók civilként összefogdosták őket, s most valahol fogva tartják, de nem tudhatták hol és meddig. És hányszor tették fel a kérdés: miért? Megismerjük még majd őt? Apát? Volt, aki tán sírt egy kicsit, de könnyű szível lemondott a rabságban sínylődő fiúról. A nagy többség azonban várta vissza a szeretteit. Hosszú évekig. S közben minden évben tavasz lett és nyár, kinyíltak a virágok a réten, szerelmek születtek, nevetés is hallatszott.
A hadifoglyok közül sokan hazatérhettek, ha megérték 1947–48-at. Megkínzott tekintetük, meggyötört testük és lelkük nem ígért sok jót. De a Gulag foglyainak csak nem akart véget érni a rabság. A kitaszítottság. S talán úgy hihették: a Kedves, a Család, a Haza, sőt az Isten is megfeledkezett róluk. Micsoda erő, fegyelem, hit kellett, hogy túléljék ezt a megpróbáltatást! S ha nem sikerült, a túlélőknek hányszor kellett feltenni a kérdést: így kell meghalnunk, Uram? Hol vagy, Uram? Hol vagy, Hazám?
Mert ha az Úr nem is, a Haza mintha tényleg megfeledkezett volna róluk. Ez lehetett a legnehezebb. Ezerszer gondolni, álmodni, hogy a szerelmem, testvérem, barátom, tanárom beletörődött: nem jövök többé haza. Volt, aki imával, volt, aki daccal, erővel próbálta elhessegetni a gondolatot. Nehezen sikerült. Tavasszal egy kis színes mezei virág, egy madárraj hangos röpte, langyos szellő simogatása segíthetett.
De mit csináltak az itthon maradottak? Miközben a Délvidéken tízezrével gyilkolták a magyarokat. A Felvidéken megfosztották őket minden joguktól és tulajdonuktól. Kárpátaljáról tízezreket hurcoltak el, Erdélyből brutális tömeggyilkosságok elől menekültek tömegek. S több százezren szovjet lágerekben sínylődtek, akikről nem lehet tudni, visszatérnek-e valaha. Akikről beszélni sem volt szabad. Mit csinált az „új elit”? Akasztatott, villát „szerzett”, megbélyegzett, éltette a nagy Sztálint, a „felszabadítónkat”. Mások kollaboráltak, csencseltek, feketéztek vagy menekültek. Árulás volt ez, amely lassan befonta az egész országot. Akik harcoltak ellene, egyre magányosabbak lettek. S végigélték a legszörnyűbb megpróbáltatást, a cserbenhagyás lelki terhét. Lelküket minden nyáron megkarcolta a Karom-virág: Gulag. A forró nagyvárosi utcákon is.
Ezért bizony lehetett volna bűntudata a Hazának. Politika, kávéház, kabaré: volt itt minden 1945-től, infláció, félelem és kevés remény. Közben másfajta bűntudatot is próbáltak beletáplálni a magyarba. Ezzel feledtetni a Gulag magyar mártírjait. Aztán a megint elszakított magyar nemzetrészeket. Aztán az egész magyar nemzet céljait, távlatait. Ezt a kilátástalanságot próbálták belénk plántálni 1945 óta. Különböző intenzitással, különböző hatékonysággal, de makacs kitartással.
Talán úgy tűnhet, Rákosi vagy Kádár idején legalább voltak pozitív célok is, mint például a „Ratkó-korszak” gyermekvállalást ösztönző kampánya vagy a Kádár-idők életszínvonalat emelő törekvései. Csakhogy sem egyik, sem másik nem vált organikus fejlődés forrásává: sőt! Mindkettő teljes csődbe jutott. Demográfiailag is, gazdaságilag is. A bűntudatot ezekben a szocialista korszakokban egyes társadalmi rétegekre hárították. Ők a magyar Gulagra kerültek, s ez nem csak a Hortobágyon létezett, vagy Recsken. Ez a lelkekbe költözött. Milliónyi, emberi mivoltában megalázott ember lelkébe. A Karom-virág: Gulag a Ferencvárosban és Kőbányán is utánakapott az embernek. Széles volt a „bűnösök” skálája: osztályellenség, kulák, kispolgár, ellenforradalmár, fasiszta, horthysta, volt kizsákmányoló, szabotőr, sőt a kádári optimizmussal szemben: még ingadozó és „ajakbiggyesztő” is. Közben hazatértek a túlélők a Gulagról. Túlélték, de itthon várta őket még egy nehezebb feladat: új életet kezdeni. Új szakmát tanulni meglett férfiként, munkát találni, családot alapítani, barátokat szerezni. Keveseknek sikerült.
A szabadság későn jött, már alig segített. Ráadásul „bűnverseny”, „bűnlicit” kezdődött. Pedig semmilyen szenvedést nem szabad kitenni alantas szándékoknak. Főként, mert az áldozatok teljesen kiszolgáltatottak. Egyesek szenvedése nem igazolhatja és nem enyhítheti mások szenvedéseit. Mint ahogy érték nem semlegesít értéket, bűn sem oldoz fel más bűnök alól. Sok forrása lehet a hitnek, de a gyűlölet nem hit. Csak a legrosszabb ösztön. A szenvedés érték: az értékek erősítik egymást.
A Gulag rabjai megértették ezt, s hogy a 20. század minden lágerépítő diktatúrája azonos gyökerű, azonos lényegű. Kétfelől vert nemzetünk engesztelő hitének jelképe az elhurcoltak szenvedése.
Tatár által egy kis rabszolgaságra, török által egy kis janicsárságra, császár által egy kis katonáskodásra, német által egy kis birodalmi munkára, orosz által egy kis robotra elhurcolt magyar milliók szenvedése. A túlélők aránya egyik esetben sem volt magas, de a holtak lelke mégis egy nemzetben támad fel újra meg újra.
A Gulag ezernyi tábora helyén ma pusztaság van. Talán néhány kereszt jelzi az emberárulást. Ahogy az időjárás engedi, vadvirágok nőnek, a szél most is fúj, az eső, a hó és fagy most is hosszú hónapokig ránehezedik a tájra. A szögesdrótot szétmarta a rozsda, a barakkoknak már legfeljebb a nyoma látszik. Sírás nem hallatszik, verejték szaga nem érződik, sóhaj nem lebeg a szalmaágy felett. Éjszaka álomból felriadó csontváz kiáltása már nem riaszt el száz édes álmot. De a lepke és a bogár kora nyáron úgy telepszik rá a tájra, hogy a szúrós bogáncsok, de maguk a pillangóhadak is beleremegnek. Szenved a lepke és a virág is. Hang nélkül, zokszó nélkül.
A Karom-virág: Gulag nem szerepel egyetlen növényhatározóban sem. Botanikailag nem létezik. Színe sötétvörös, mint a vér, és minden évben újra és újra kivirágzik. Tüntet. Csak ott nő, ahol széjjeltépett álmok, rettenetes didergések, lefagyott végtagok, felismerhetetlenségig összevert arcok, halálos éhezés emléke lebeg a levegőben. A Karom-virág: Gulagnak van törzse, levele, virágfeje, sőt mottója is: Nagy László írta: „Nyílhat a virág / Jöhet a féreg”.