Kard által

Gyanítom: erősen több is, mint egy könyv, az Unicus Műhely kiadó nemrégiben megjelent, háromszáznegyven oldalas kiadványa – ez a könyv hatalmas felkiáltójel, több mint kötelező jelleggel elolvasandó nemzetpolitikai, lélektani, emberismereti vagy éppen erkölcstani útmutató. A mai magyarság számára legalábbis erőteljesen ajánlandó, rendkívüli históriai és (nemzet)stratégiai tanulságokkal rendelkező, egészen kiváló – mondjuk ki: kiemelkedő – munka.

Van egy kitűnő adoma Csaba királyfiról, igen, ott a csillagösvényen. A sok-sok székely panasz hallatán Csaba egyszer csak alászáll a csillagösvényről és találkozik az öreg székellyel. Meghallgatja a bajokat, megtudja, mi minden történt, „miféle szerzet” az a román, végül az atyafi kardja felől érdeklődik. Nem addig a’, uram, így a székely, plébános urunk es tanéjtotta, ki kardot fog, kard által vész el. Én másképp tudom, válaszol Csaba, általában az vész el, aki nem fog kardot. De tudod mit? Oldjátok meg a problémáitokat – és visszarugtat a csillagösvényre…

Csoóri Sándor hírneves egykori előszavának kezdő mondata jut most eszembe – Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez írta idestova harminchárom évvel ezelőtt: „Ezt a könyvet nem szépíró írta.” Ezt a könyvet sem. Csere Péter jogászember, Komáromban él, sokunk segítségét igénybe vette munkájához, de a dicsőség most egyedül az övé. Bizony megérdemli, hogy idézzünk még egy kicsit Csoóri ma már klasszikus Duray-előszavából: „…ezt a könyvet maga az elviselhetetlen sors íratta (…) egyetlen mondata se csapódik föl a magasságba. Nincs benne semmi, ami önfeledt és lebegtető.” Nincs bizony. Mert Csere Péter, miként meg is vallja, mégsem a történelemről akart írni, hanem emberekről, azokról a mai napig ismeretlen, nagyrészt névtelen magyarokról, „akik magukra hagyatva és reménnyel sem kecsegtetve, de ellenálltak az idegen területrablóknak. Azokról, akik valami, mások számára ismeretlen belső parancsnak engedelmeskedve szembeszálltak a beözönlőkkel, vagy megkísérelték legalább a szavukat hallatni: nem, nem akarunk benneteket, menjetek innen, ez a mi földünk és nem adjuk!”

Parancs nélkül is – ez a címe a könyvnek, amely az 1918 és 1923 között az ősi Magyarországon zajló, mindörökre reményt adó történéseknek éppúgy krónikája a Felvidéktől Erdélyig, Kárpátaljától a Délvidékig és a csonka országig, mint mindannak, amit nemzeti életerőnek, életképességnek, nemzeti karakternek és/vagy önazonosság-tudatnak – no meg: emberi tartásnak! – nevezünk. Csaba királyfit beszélteti Csere Péter, újra meg újra elmondatja a királyfival, hogy igen, kard által nem vész el. Sőt: alighanem csak úgy nem vész el. A szülőföld, a haza, a nemzet. Azok a honvédő hősök és mártírok, akikre az alcím utal, megrázó és felkavaró, felemelő és reményteljes példázatsorozatot állítanak elénk, mint amikor géppisztoly vagy golyószóró válaszol azoknak, akik el akarják rabolni azt, ami a miénk…

Igen, történt, ami történt: az a bizonyos belső parancs valahol mélyen igenis bennünk van. Miként az ezt feltételező érzések is, a hatvan éve történtek éppúgy megmutatták, mint 1989. március 15. Csere Péter pedig felmutatja és jelképesen megcsókolja a kardot, ami által nem vész el. Nekünk pedig meg kell szorítani a kezét, jelezvén: értjük, miről van szó.