Vélemény és vita
Kapitalizmus itt és ott
Nemrég egy brüsszeli parkolóházban döbbentem rá végleg és visszavonhatatlanul, hogy a világon többfajta kapitalizmus is létezik.
Gondolhatnánk akár azt is, hogy a nemzeteknek, országoknak csak az volt a feladatuk, hogy amikor elérkezett az idő, akkor válasszanak a kapitalizmus egyik vagy másik módozata közül. Nekünk az elméleti választási lehetőség a történelemben legalább kétszer megadatott, egyszer valamikor a 19. század közepén, és másodjára a múlt század kilencvenes éveiben.
A többfajta kapitalizmus létezésére éppen a gépkocsi-parkolóhelyek döbbentettek rá. A brüsszeli autók átlagos mérete nagyobb, mint a honi járgányainké, illeszkedve az ott bevett kétezer köbcentis vagy annál nagyobb hengerűrmérethez, miközben nálunk ez inkább az átlagos autós maximális lehetősége, amihez igazodnak a kocsik kisebb méretei is.
Amikor a járműből Brüsszelben kiszállnak az utasok, balra és jobbra kényelmesen ki tudják nyitni az ajtókat még a sárga elválasztó sávon belül. Nálunk legfeljebb a vezetői oldalon kényelmes a kiszállás, feltéve, ha tizenöt–húsz centimétere ráparkolunk a szomszédra, akinek ezzel a beszállási esélyeit nullázzuk le a vezetői oldalon. Ráadásul a sárga sáv is legalább a duplája a hazainak. Nem csak Brüsszelben, szerte Európa boldogabb országaiban, de már rajtunk kívül szinte mindenütt kifejezetten finom pékáru készül. Ott, ahol csak uniós minősítésű búzát aratnak, szemben velünk, ahol a búza minősége extra, de az a legjobb indulattal sem mondható el a hazai pékáruról, noha árai már a nyugatiakhoz húznak.
Hús- és tejkészítményekből bő a választék, de a minőség általában meg sem közelíti a nyugat-európai térfélét, viszont – és ezt is nyugodt lelkiismerettel merem állítani –, a hazai, a rendszerváltás előtti termékek minőségét sem. Nem elhíresült, inkább hírhedt, hogy a hazai közönség a pénzügyi típusú szolgáltatásokban milyen hátrányban van. Megtakarításait szinte napjainkig kartellszerűen kezelték, és messze a lehetséges szint alatt díjazták. Ha véletlenül kölcsönt kért az ügyfél a rendszer valamelyik tagjától, igazán csak magára vethetett.
A leglátványosabb leckét a hitelfogyasztó közönség a deviza keresztnévvel illetett hitelekkel kapta, de volt itt befektetőbefürdetés is sok esetben. Hasonlóan homályban marad a biztosítási díjtétel és a kár bekövetkezésének valószínűsége közötti kapcsolat, utóbbit ugyanis mindig túl-, az előbbit pedig rendre alulkalkulálják a szolgáltatók. Szóval minket mint fogyasztókat nem nagyon vesz figyelembe a nálunk honos kapitalizmus, nekünk fogyasztóként és polgárként nem osztottak lapot.
Másutt ez másképpen van, éppen ezt példázza a brüsszeli parkolóhelyek esete, de ezen kívül sok más is. A példák azt mutatják, hogy nálunk a kapitalizmus zsenge új változata úgy épült fel, hogy nem a fogyasztói (állampolgári) igények motiválták, másutt pedig épp ellenkezőleg, ezek nélkül nem épülhetett fel, vagy legalábbis ha így épült volna, az nagy konfliktusokat szült, és szülne még ma is. Logikailag és ésszerű érvekkel nem lehet ugyan alátámasztani, de például Németország egyik pillanatról a másikra leállítja atomerőműveit, mert ez népi igény.
Az lehet a vízválasztó, hogy a kapitalizmus működtetése vagy teljesen nélkülözi, vagy figyelembe veszi az ott élő alanyok valós igényeit. Kész vagy nem kész a kompromisszumra; vagy az ott élőket egyszerűen csak mocsári békáknak tekinti (idézet egy legendás, korábbi hazai gazdasági minisztertől), akiket nem szoktak megkérdezni a döntéshozók, hogy egyetértenek-e a mocsár lecsapolásával. Nálunk a békákat (vagyis a polgárokat) senki sem kérdezte meg, hogy lecsapolhatják-e (kedvük szerint lenyúlhatják-e) a mocsarat.
A felsorolt bosszantó esetek a parkolóháztól egészen a pocsék minőségű termékekig és szolgáltatásokig éppen a „lenyúlásról”, a kapitalizmus fő mozgatórugójáról, a profitról és a tőke minél gyorsabb megtérüléséről szólnak, amit mi a versenyképesség bűvös jelszavával birkaként viselünk,
és még a kérdést sem tesszük fel, hogy kinek és minek a versenyképességéről van szó.
A trükk az, hogy a kérdés, amire a válasz kellemetlen, a közbeszédben lehetőleg ne is szerepeljen. Jól tudták ezt azok a politikai erők is, amelyek a hazai kapitalizmus arculatát 1990 és 1998 között megalkották, és amelyek gondosan vigyáztak, hogy sem a termelési, sem a szolgáltatói, de főként a pénzügyi szolgáltató szférában ne keletkezzenek olyan meghatározó piaci szereplők, amelyeknek hazai kötődésük van, de még a törvényhozásba se kerülhessen be meghatározó jelleggel olyan politikai alakulat, amely a kiszolgáltatottság ellen eredménnyel felléphetne.
A korábbi állami szektor magánosítását kizárólag ez a szempont, és semmi más nem vezette.
Negyed századra volt szükség ahhoz, hogy a választók (akik egyben fogyasztók is) legalább a politikában erős szövetségest keressenek, hogy a helyzet megforduljon, és a hazai kapitalizmus arculatára némi, immár emberhez hasonlatos vonások is felkerüljenek.
Vannak már biztató eredmények, de ezekkel együtt is nagyon sok még a teendő.