Kapcsolat a mindenséggel

Vajon mennyi jelet kap egy ember az életében? Vagy hány jelenségről, történésről hiszi, hogy titkos, csak neki szóló üzenet? És hány jelzést nem vesz észre? Vagy észlel ugyan, de legyint, s vállat vonva megy tovább? Hányra épít ideológiát, hitet, vallást? A jellé vált titok mennyi félelem, mennyi erő forrása? S nemcsak az egyének, de a nemzedékek számára is! Fölbujtó jelek képezik talpkövét minden emberi civilizációnak az ókori Egyiptomtól a görög-római embertükrös Olimposzon át az azték napfogyatkozás-misztériumokig. És persze a kereszténység máig élő, ésszel is felfogható hitéig: „E jelben győzni fogsz!” A jelet nem lehet keresni. Nem lehet követelni. Abból csak mesterséges tákolmány, ideológia, politika lehet. Sok ilyen kísérlet történt, mióta gondolkodó ember él a földön! Nem gondolkodó ember viszont nincs. Fontos tehát a jelek észlelése, még fontosabb a megértése. Ha ez nem „küldött jel”, hanem megfejthető tudás, egyenesen kötelező. Egyénnek, nemzetnek, magának az emberiségnek is. Annyi ma már biztosnak tűnik: sem a jelek, sem a bölcsesség önmagában nem viszi közelebb az embert a vágyott harmóniához. Egyszerűbben: a boldogsághoz. Még a tudás és a szépség sem, amely oly relatív, oly gőgös és múlandó. Több kell, de mi még mindig ott tartunk, mint egykoron a Messiás ittlétekor: „Mester, jelt akarnánk látni tőled.”

Ez jutott eszembe az úton, amikor autóm bizonyosan nem véletlenül – mintha csak úgy történnének a dolgok-, megtagadta a működést, magyarul, lerobbant. Amikor ez történt, addigra már majdnem ezerötszáz kilométert tett velem meg, Észak-Itá­liában, Szlovéniában, s itthon is minden „panasz” nélkül, ahogy tette korábban nyolc éven át. Az eset nem valamely dölyfös északolasz városban, nem is egy kies szlovén parkolóban történt, hanem itt Budapest szívében, a Margit híd pesti hídfőjénél, ahová tündér szeszély vitt, hazafelé. Le is parkoltam kilencórai vezetés után. Kisétáltam a Duna-partra, és széttártam a karom: itthon vagyok! Csak egy pillanat volt. Pár perc.

Mentem is volna tovább. De csak nyekkent a járgány. Miért is nem bosszantott az a szörnyű nyikorgó, nyögő, reménytelenséget árasztó hang? Miért voltam derűs, és talán egy percre boldog is? Mert itthon voltam! És tudtam, hogy ez itt nem igazi gond, nem is baj, és semmi esetre sem tragédia. Majd jön egy joviális úriember, sárga kocsival, aki egy hangból megállapítja a meghibásodás okát. Meg is beszéljük, én mire gondoltam – azt hittem kifogyott a benzin –, jót nevetünk ezen az ostobaságon, majd ő megoldja a problémát, és már megyek is tovább. Forintban fizetek, és így nem is fáj annyira. S ezért kapok egy vadonatúj akkumulátort is, kétéves garanciával, háttérben pedig a Halászbástya és a Mátyás-templom mulat! És a gyönyörűséges Margit híd, még az egykori MSZMP székház is elmosolyodik. Feljebb a Szent István körút első bérpalotája, ahol Faludy, meg a borozó és már a közjegyző is ismerősöm kajánul vigyorog.

Hirtelen átfut az agyamon: ha ennyivel megúszhatnám a bírságokat, amelyeket jogosan rónának rám, mivel olasz városkák sétálóutcáján orvul autóztam – eltévedtem –, egészen szép lenne az élet. Hiszen ez az „üzemzavar” valahol idegenben mindent elronthatott volna. Ha már az indulásnál, vagy útközben történik. Bárhol. Micsoda kockázat volt útra kelni! De nem! Itt történt, ahol minden követ, zugot, módszert, illatot, zajt, menekülő-útvonalat ismerek. Ahol egyedül maradtam megint. Jel ez?

Gesztus? Főként, hogy másodszor történik velem. Valamikor régen, a múlt században éppen arrafelé, Itáliában kalandoztunk, még négyen, a család. Öreg metálvörös japán autónk­kal, egészen Firenzéig, Sienáig jutottunk, Toscana lankáin barangoltunk. Tengernél is sokfelé jártunk. Akkor történt, hogy hosszú esős út után, amelyet a három lány a hátsó ülésen egész jól végigszundizott, hazaértünk, és én még beálltam a kertbe, de a garázsba már nem volt erőm. Másnap próbáltam, de az autó attól a perctől kezdve nem volt hajlandó semmiféle kommunikációra. Megsértődött. Megírtam már ezt a történetet, de hogy ez még egyszer megismétlődjön! (Mint később kiderült, akkor a teljes „számítógépes vezérlés” felmondta a szolgálatot.) Ez jel? Mindenesetre azóta másként örülök, ha bárhonnan hazaérek, és hozom szeretteimet is. Ezúttal nem négyen voltunk. De nem voltam egyedül. Harmincszor megálltam a mostani úton. Miért csak itthon történt ez? És akkor régen? Mi lett volna velünk valahol az olasz vidéken? „A Jóisten vigyázott ránk.”

A kérdés, hogy milyen tanulságot vonunk le a jeleinkből. És itt a probléma. Ez hit kérdése. Önmagunk viszonya az élethez, a létezéshez, a gondolkodáshoz. Kapcsolatunké a mindenséggel. Tudom, hogy ez kissé blaszfémikusan hat, de mi, egyszerű halandók ilyen jeleket kapunk. Sem szentek, sem kiválasztottak nem vagyunk. Nem szakadnak kárpitok, nem gyógyulnak betegek, nem könnyeznek freskók. De mégis: jeleket érzők vagyunk. Ilyen alsórendű és banális jeleket is érzők. Autók, gépek, tárgyak, virágok, fák, esők, küszöbök, eltört szobrok, elszakadt láncok üzeneteit érzők. Az Úr közvetlenül még nem szólt hozzánk. Nem jelent meg égő csipkebokorban. Nem járt a vízen, nem szaporított kenyeret. De valahogyan mégis figyelt ránk. Mindenkire. Minden pillanatban. Hogy ez felfogható-e, kérdéses, de már önmagában egy döntés. A jelek kellemetlen dolgok is lehetnek: döntéseket igényelnek. Helyes döntéseket. Nehéz döntéseket. Egy ilyen banális eset: talán csak véletlen – és ha mégsem?!

Menni-e tovább az úton? Merre és hogyan? Kivel? Ez már hit és bizalom kérdése. Olyan, mint lovagnak a kardja, tengerésznek a hajója, költőnek a múzsája. A jövőbe vetett remény. Mert mi is a hit? „A reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”

Nem akarok belebonyolódni a jelekbe. Én csak haza akartam hozni Tintoretto paradicsomi látomását, Dante magányát, Donatello bron­zait, Gattamelata tekintetét, Szent Antal szemét és fülét. (A nyelve aranyba foglalt ereklye). Ilyen poggyásszal arra mégsem gondolhattam elromlott járgányom mellett mélázva, hogy a benne lévő akkumulátor több mint nyolcéves, és összeesett a nagy igénybevételtől meg a negyvenfokos hőségtől?! Arra sem, hogy a generátor nem tölt rendesen, vagy a vezérmű-szíj a végét járja. Ezek nem jelek. De a „sárga angyalnak” valószínűleg érdekes gondolata támadt rólam, amikor kiderült, hogy nem tudom kinyitni saját autóm motorházát…

Mit kezdjünk hát a jeleinkkel? Aki biztosan érzi, aki biztosan érti: bolond vagy szent? A többi csak magyarázó. A pestist, vulkánkitörést, földrengést, napfogyatkozást, aszályt megmagyarázó. Hányszor történt már így? Hányszor zsarolták volna ki a tudást madárjósok, filozófusok, tudósok, aviatikusok, riporterek és más szemfényvesztők? És hányszor tévedtek és tévednek ma is az emberiség sorsát befolyásoló eseményekről? Népvándorlásokról, háborúkról, ideo­lógiákról, dogmákról, az igazság, sőt az irgalmasság kritériumairól. Kiábrándító. És mégis! A jelek érkeznek. Ha csak szükségből is, mert élni vágyunk, s nem csak a természettudományi törvények alapján. S aki küldi, biztosan nem haragszik ránk annyira, hogy ne csatolna a jelekhez érzéseket, érzékenységet is.

Az égre néztem. Sirály szállt el a gyönyörű kékségben, kifeszített szárnyakkal. Eszembe jutott a szállodai szobám Padovában, ahonnan az égre nézni kis rés maradt csupán, a „belső udvarban”, kémények, liftketrecek között, és mégis éreztem a sűrű időt az esti kékben, a türelmet és a félszeg kapcsolatot a mindenséggel.