Domonkos László

Vélemény és vita

Kánikulai időszámítás

Csakhogy ez az idő, minden ellenkező látszat dacára, nagyon úgy tűnik, hogy nem a mi időnk. Még mindig nem…

Mediterrán ember vagyok, élvezem a nagy meleget – apai örökség. (Midőn az egykori negyvenfokos dél-alföldi katlanban már mindenki a megsemmisülés szélén tántorgott, idősebb Domonkos halkan megszólalt: na látjátok, most jó idő van…) Nekem az ilyen kánikula jó idő – lenne (nulla fokot, vagy pláne mínusz egyet-kettőt bezzeg már elviselhetetlennek érzek). Csakhogy ez az idő, minden ellenkező látszat dacára, nagyon úgy tűnik, nem a mi időnk. Még mindig nem.

Hol vannak már a nyári utazások előtti dugi valutavásárlások, a leleményesség csúcsainak számító rejtekhelyekre elvarázsolt nyugatnémet márkákkal, netán dollárokkal, vámosok előtti szorongásokkal, nyomorult, szánalmas pénz-utánszámlálgatásokkal államhatárok előtt és államhatárok után, „érvényes valutakerettel”, „az országból legálisan kivihető külföldi fizetőeszközzel” és egyéb varázskifejezésekkel? Mivel minden szabályozott volt, korlátozott, fegyelmező és bicskanyitogatóan hatalmaskodó, meg riasztóan pitiáner egyszerre, kisszerű és felháborító, szánalmas és félelmetes – az úgynevezett pénzgazdálkodás is hű lenyomata ennek, főleg, ha háromévente az ember a Ladából Rábafüzesnél lopva-dermedten figyelt, a mindkét oldalról jól szemrevételezhető vasfüggöny túlsó oldalára kerülhetett. És mi­után eljövend a Nagy Változások Kora és minden felszabadult és liberalizált és (vad)kapitalista és (gyakran) ebek harmincadjára került lett, már a több mint daliás Horn-éra alatt – hej, édes jó istenem, Kunczéval, Demszkyvel meg a többiekkel, csak nehogy elfeledjük, polgártársaim, mily párját ritkítóan undormány időszak vala! – mindenki úgy és annyira fondorkodhatott a valutával, ahogyan csak akart és – főleg – bírt.

Épeszű ember persze csak helyeselheti, ha szabadon és korlátlanul válthat és vásárolhat mindenféle pénznemet, csakhogy a helyzet távolról sem ily derűsen felhőtlen. Akkor sem, ha nagy a meleg és kellemesen hű a lég a vásárcsarnok emeletén a pénzváltó (exchange, geldwechsel, cambio) körül, gyanús alakoknak, üzérkedő más vallásúaknak nyoma sincs, a környezet roppant kulturált – a testes kiszolgáló hölgy enyhén ingerült és kihívó ugyan, de oda se neki. Amint ismét közli – most vagyok itt jó féléven belül negyedszer, kezdek hozzászokni – , hogy a kért valutából ezúttal sincs az igényelt mennyiség, érjem be a felénél is kevesebbel vagy menjek ahová akarok, enyhe rosszallásomra felháborodottan kérdi: Mért, mit csináljak? (Elkényeztetett, nyugativá vált világunkban-ízlésünkkel ugyan képzeljük el, amint a kért kiló karaj helyett felet felajánló hentes vagy a negyvenhármas cipő helyett csak harminckilencessel rendelkező eladó méltatlankodásunkra ugyanezt kérdezné… A minimum-válasz: ettől már régebb óta mintha kicsit elszoktunk volna. És teljes fogyasztói öntudattal vágnánk oda, hát tessék megoldani, beszerezni, biztosítani, végtére is őskapitalista törvény – már Marxék szaporán nyüsztették, éppen ezért igaz –, hogy kereslet-kínálat, aki fizet, az diktál, és a kereskedői egyszeregy szerint a vevőnek-fogyasztónak mindig igaza van. És ne adjunk neki alkalmat arra, hogy azon fondorkodhasson: mitől éppen itt nincs időről-időre elég valuta – netán…?

Légkondi ide vagy oda, a jól megtermett hölgyet mindez egyáltalán nem érdekli. Alig leplezett undorral méreget, elképzelem, őrsvezető lehetett úgy negyvenöt évvel ezelőtt vagy buzgó KISZ-vezetőségi tag kicsit később (de hogy szoci törzsszavazó, az biztos), a mai kormányt ocsmány rablóbandának tartja és vasárnap délutánonként régi operettfelvételeket néz a televízióban – fantáziálásomra a kinti kánikula felel csupán, elemi erejű mediterrán forrósághullámmal. Az áradat, úgy tűnik, mindent elborít a csarnok előtti téren – ilyen hát az, amikor a kánikula jótékonyan visszasöpri a régmúltnak hitt időket. Jó időben, rossz időben.