Kamenjak

Az egyetlen hely a világon, amelyet nem is akarnék elhagyni sohasem, ha nem hagyhatnám el – gondolta az utazó, amikor először meglátta az isztriai félsziget legeslegdélebbi pontját, a Kamenjakot.

Akkor még majdnem üres volt Pula városa, és üres az odavezető út, szinte üres az egész ország, amely félig omlott házfalakkal és golyónyomokkal viszont tele volt.

– Itt régen… – mutatott ki a kocsi ablakán Zágráb előtt nem sokkal az utazó, aztán elhallgatott. Belehallgatott ő is a köröskörül csöndbe. Már megmagyarázhatatlan volt a régen, ahogy megmagyarázhatatlanná lett Jugoszlávia és a csak pár évre lévő gyerekkor. Mit is mondott volna. Hogy itt régen, a háború előtt egy benzinkút volt, Johnny szólt a rádióból, Opatiját szívtak a felnőttek és a kólának más íze volt, mint Pesten? Vagy hogy máshogy sütött a nap? Hogy nem volt ez a furcsa csönd? Hogy a Dolacon feldőlt egy vödörnyi rózsa az orra előtt? Hogy Jugoszláviával együtt tűnt el a gyerekkor?

Így hát hallgatott.

– Az arcok… – mondta Karlovacnál. Az arcok is mások voltak, miközben ugyanazok. Eszébe jutott Alice. Talán csak én nőttem meg. Össze kellene menni – gondolta, és lehajolt, mintha keresne valamit az asztal alatt.

Ahogy oldalra nézett, egy katonai nadrág zöldjére tévedt a szeme. Aztán meglátott egy egész katonát. Mozdulatlan arccal a semmit bámulta az országúton túl, mintha nem is élne. Amikor a férfi végre ránézett, rájött, hogy az egyenruhája nem is katonai. Épp csak összevillant a szemük. Akkor értette meg, hogy nem lehet elmondani, és nem lehet meghallgatni. Nem mesélhető el. Kifelé odabólintott a férfinak, akinek megrándult a keze az asztalon. Ronhillt szívott, mint a zágrábi rokonok.

Rijekánál, ahol a toronyházak között kibukkan a tenger, az utazó becsukta a szemét. Aztán az egyiket kinyitotta. És újra becsukta. Nem mert arra gondolni, hogy a tenger vajon ugyanolyan-e, mint előtte.

Az utak mellett az alacsony kőkerítések megvoltak, és megvolt a kőkereszt is. Baléban a házfal résében pedig ott volt az ötdináros. A fémet zöldes patina vonta be. Az utazó arra gondolt, hogy a háború évei alatt, míg széjjelszakadt egy ország és annyi család, és megtörtént, amit nem lehet elmesélni, egy ötdináros aludt a falban, és egyedül ő tudta, hogy egy isztriai kisváros melyik házának melyik falának melyik repedésében hagyta ott valaki őelőtte évekkel, mielőtt felfedezte volna, hogy aztán visszategye a helyére. Nem akart semmit elvinni, ami nem az övé, már gyerekként sem. Jobb volt így.

Miután megpucolta egy kissé a pénzt a farmerján, újra visszacsúsztatta a résbe. Talán örökre. Vagy másnak, meglepetésként. Bár másnak eszébe sem jut benyúlni abba a repedésbe – gondolta.

Pulán áthúztak. Nem tudták, mit keresnek. Pula alatt nem jártak régebben.

Vagy nem emlékezett rá.

A burek íze legalább olyan volt, mint régen. Előtte.

– A Bereniké fürtje. Tudod, amikor az országot máshová akarják csatolni az illírek meg az olaszok, de a nők kétszáz éven át ugyanúgy főzik a brodetet – mondta az útitársának, aki hallgatott. Egy másik határ másik oldaláról jött, és a nagyapja három ország állampolgára volt. Értette a szerpentint és értette a háborút. Meg a csatolásokat.

– Fabrio? – kérdezte bizonytalanul.

– Az – válaszolta az utazó. Nedjeljko Fabrio. Szeretem – tette hozzá, és felderengett előtte a horvát író arca.

Befutottak egy kisvárosba. Nem volt benne semmi, csak egy templom, egy templomtorony, egy Venezia nevű kávézó és egy étterem. Meg egy bolt.

– Arra – mutatott a boltos, aki Frank Zappára hasonlított –, a tenger arra van.

Aztán ráfutottak a Kamenjakra, a félsziget legdélebbi, zegzugos részére. Térdig gázoltak a fűszernövényben, előttük nyúl ugrott ki, aztán felszállt egy madár. Balra fenyőerdő. Rég nem járt benne senki, legfeljebb katonák.

Az utazó, ahogy lerohant az öbölbe, szerteszórta mindenét.

A tenger ugyanaz volt. Ugyanaz, mint bármikor, mint húsz éve, mint kétszáz éve, mint tegnap, mint holnap és ma. A tengernek mindegy a háború.