Kalózok és bankárok

A tömeges banki összeomlást elindító „mérgezett” hitelportfóliók ugyanis éppen azoktól hitelminősítőktől kapták a legkiválóbb minősítést, akiknek szakmai kötelességük lett volna ezeket veszteségesnek nyilvánítani. Nem történt meg: a minősítő cégek tulajdonosi körében jócskán voltak és ma is vannak nagy befektetők, s ez érdekkonfliktushoz vezetett és vezet. Ráadásul a nemzetközi nagybankok önös érdekeiktől vezérelve kartellként térítettek el vezető kamatlábakat és a vezető pénznemek árfolyamait.

A vázolt fejlemények tükrében nem számít túlzásnak, ha azokról, akik a közelmúltban valamiféle nemzetközi összeborulásról, esetleg összeesküvésről beszéltek, vagy írtak, lemossuk a pejoratív „összeesküvés-gyártó” jelzőt. A pénzügyi válság kapcsán világos, ki mit csinált, bár óriási erők dolgoznak annak érdekében, hogy ez elhomályosodjék. A történések mindenképpen jelentős, ma már leplezhetetlen nemzetközi szervezettséget mutatnak, aminek alapján feltételezhetjük, hogy ez a korábbi válságok esetén is így volt, noha a részletek titokban maradtak. A válsággyártás gyökerei nagyon mélyre nyúlnak. Érdemes a londoni City státusát, történetét áttekinteni.

Kevésbé ismert, hogy London tulajdonképpen két városból, részből áll, egy nagyvárosból és a Cityből, amely egy szuverén világbirodalom székhelye. Utóbbi három négyzetmérföldnyi területével, kilencezer állandó lakójával és abszolút önigazgató önkormányzatával (élén a Lord Mayorral, aki közel sem azonos a londoni polgármesterrel) külön életet él. Bár a City formailag csak egy londoni kerület, de speciális és szuverén önigazgatással bír.

A City ma a brit GDP mintegy öt százalékát adja és százezres számban foglalkoztat jól fizetett alkalmazottakat. Máig tartó felvirágzása a kereskedelemnek nevezett nyílt tengeri kalózkodással kezdődött (nem véletlen, hogy a legendás kalóz (Drake) a brit uralkodótól lordi címet kapott). Bár a City tulajdonait is koronatulajdonoknak nevezik, ez nem azonos, viszont könnyen összetéveszthető az uralkodó házzal. A City alapította az angol központi bankot, a Bank of Englandot (ami a második világháború végéig privát intézmény maradt), a londoni tőzsdét és számtalan más kereskedelmi és pénzügyi céget is.

A hírhedt Kelet Indiai Társaság is a Cityé volt, akárcsak Hongkong. A City és az állam együttműködése évszázadok óta harmonikus. A kereskedelmi hódításokra a hadsereg, s főként a flotta mindig készen állt, az állam pedig számíthatott a City kölcsöneire. Nem véletlen, hogy a City érdekeit a brit kormány ma is foggal-körömmel védi, ezért is nem fognak az angolok soha az euróövezethez csatlakozni.

Külön érdekes a City és az Egyesült Államok közös története. Bár a korábbi gyarmat a 18. században elnyerte függetlenségét, hosszú ideig minden erőfeszítése kudarcba fulladt, hogy államilag ellenőrzött és a Citytől független pénzt teremtsen. Az amerikai polgárháború nem erősítette, hanem gyengítette ennek esélyét. Akkoriban a City urai Lincoln elnöknek huszonnégy és harminchat százalék közötti kamattal ajánlottak hitelt, Lincoln viszont kibocsátotta az állami zöldhasúakat. Az elnököt lelőtték, a pénz elveszítette értékét.

Később, az első világháború előesté­jén (tapasztalva a növekvő kontinentális – főként német – kereskedelmi és katonai konkurenciát), a City urai ismét Amerikát választották. A közelgő háborútól távoli, de jól ismert helyszínen megalapították a máig magánbankok rendszereként működő Szövetségi Tartalékrendszert, a Federal Reserve Systemet. Ezek után már nem tekinthető véletlennek, hogy a semlegességet ígérő ország – Wilson elnök minden fogadkozása ellenére – végül belépett a háborúba a britek oldalán. Előbb hitelezőként, majd hadviselőként. A két világháború között a két magánintézetként működő központi bank (a Bank of England és a Federal Reserve System) ellenőrizte és látta el pénzzel az akkor angolszásznak mondott világgazdaságot. A második világháború után a súlypont fokozatosan, de gyorsuló ütemben áttolódott a Federal Reserve Systemre, a volt gyarmatok feletti pénzügyi befolyást pedig az Egyesült Királyság helyett az USA vette át, sőt a nagyhatalom kiterjesztette tevékenységét a háborúban végletesen lepusztult Európára is.

Az európai integrációra épülő közös pénz ötletéből végül (a dollár időközben lezajlott európai térnyerése miatt) nem lett más, mint az euró – dollárok domesztikált változata euróként. A válság ezt is megmutatta. Az Európai Központi Bank mozgástere ugyanis addig csak terjed, ameddig a Federal Reserve System engedi. Bár a londoni City domináns pénzkibocsátó szerepét elvesztette (pontosabban urai még időben áthelyezték az Egyesült Államokba), a nemzetközi pénzügyi adásvételek dolgában még piacvezető. Londonban végzik például a legtöbb devizacserét, s a legtöbb bank itt van bejegyezve.

Most Luxemburg a legfőbb európai versenytárs. A miniállam nagyjából háromezermilliárd dollárt forgat, s így hatalmas konkurenciát jelent az angolszászoknak. Ezért nem lehet a Luxemburgot majd két évtizedig vezető, föderális Európát álmodó, volt luxemburgi miniszterelnök (Juncker) az Egyesült Királyság barátja. Hogyan is lehetne, ha éppen a City üzletét „veszi el”? Ezért nem érdeke Angliának a föderális Európa sem, amely – bár teljesen más megfontolásból – nekünk sem álmunk. Innen adódott a 26:2-es szavazatarány a Juncker-ügyben.