Domonkos László

Vélemény és vita

Kalotaszegi Madonna

Kalotaszeg nagyjából olyan, mint a nyolcvanas évek elején, midőn életre szólóan beleszerettem

Kós Károly szobra harminc-harmincöt körüli, markáns arcú, bajuszos férfiút ábrázol – azt mondja a tiszteletes, éppen itt, Sztánán nem az idős, ráncoktól barázdált, sziklaarcú aggastyánnak, hanem a fiatal embernek kell fogadnia az érkezőket a falu központjában. Az ifjonti tetterőt sugárzónak. Az életet, a cselekvést, a jövendő történéseit maga előtt tudónak. Friss erővel, fiatalos vállalkozókedvvel, tettvággyal, aktivitással és derűs hévvel kell felmutatni a reménységet, a bizakodó hitet. Az előttünk álló Életet. Mert csak ennek, csak az életnek van értelme, egyedül.

Kalotaszeg nagyjából olyan, mint a nyolcvanas évek elején, midőn életre szólóan beleszerettem, nagyjából éppen a szobor Kós életkorában, a harmincéves, éppen-csak-felnőtt emberek áradó és friss érzelmeivel, a rendkívüli hatásoknak, az impulzusözönnek boldog felszabadulással, készségesen utat engedve. Most ugyanez történik.

Vitán felül a legszebb magyar emberfajta, már legnagyobb gondviselőjük és legjobb ismerőjük, Károly bátyánk megírta. Elég végigpillantani a királynői tartású tatáros-fekete szépségeken, indián vagy hun vagy mongol feleségekre emlékeztető, középkorú nőkön, rezzenetlen arcú, szoborszerűen tiszta és nemes vonású férfifejeken, kalapjuk alól éles oldalpillantással kitekintő legényeken: „…középtermetű, de inkább magas, csontos, inas, szikár… a tatáros jelleg kivált az asszonyokon üt ki és nem ritkán feltűnően. Tartása egyenes, sőt délceg, járása tudatosan ruganyos” – olvasható Kós Károly Kalotaszeg című művében.

Cs. Szabó László azt írta a kalotaszegi magyarságról: ha nem lenne, Várad és Kolozsvár között elmerülne a magyar szó: „belső Erdély, Kolozsvár s a Székelyföld magyar sorsa függ ettől a negyvenezer válogatott embertől”. Németh László, midőn pályatársaival református istentiszteleten vett részt, megrendülten jegyezte meg: „társaimra pillantok: lenyűgözve ülnek ebben a tatár Genfben.” Kalotaszeg irodalma, kulturális jelenléte a magyar életben nem nevezhető túlzottnak, még a két háború közötti időszak impozáns mennyiségű filmterméséből is csak az édesanyám által is gyakran emlegetett, Sárdi János főszereplésével 1943-ban készült Kalotaszegi Madonna említhető. Az sem éppen túláradó művészi színvonala vagy más emlékezetes motívuma (ebben volt hallható a nem egészen a kedvenceim közé számító dal: „Rózsalevél, felkap, a szél…”), sokkal inkább tematikája és szép felvételei miatt…

Az új kenyér vasárnapja van, így nevezik augusztus utolsó vasárnapját errefelé. Ragyog a nap, jövöget a nép a derűs ég alatt a szinte minden faluban megcsodálható, gyönyörűnél gyönyörűbb, négy fiatornyos, jellegzetes kalotaszegi templom felé.

Jelenés tűnik fel az úton, ugyanolyan piros pipacs, mint amiket Cs. Szabó vélt felfedezni azon a feledhetetlen 1940-es kora őszön, midőn így szeptemberben mendegéltek színpompájukban a fáradtan érkező magyar katonák elé… Ez a kis pipacs aligha töltötte még be a húszat, tizenhét-tizennyolc éves lehet, a pazar ázsiai női viseletet olyan magától értetődő természetességgel viselve lejt be a templomudvarra, hogy csak dermedten, könnyeinkkel küszködve lehet bámulni utána. Itt suhant el a kalotaszegi Madonna, villan át rajtam. Rövidesen megtudom: egy-egy ilyen vasárnapon újabban már csakis és kizárólag és legföljebb ha a fiatalok (bizony!!) öltik magukra a híres-neves, csodás kalotaszegi viseletet, „az idősek, középkorúak nagy részének már nincs is meg – kicsi volt a nyugdíj vagy alacsony a fizetés, és jó pénzért el lehetett adni…” De hogy a szívszorító helyzetjelentés teljes legyen: az a negyvenezer válogatott ember – létszámát tekintve – manapság már nemigen éri el a huszonötezret, és a valamikori százhúsz faluból jó, ha tisztán még negyven megvan… Ám Kós Károly fiatal férfiarca és a szépséges kis kalotaszegi Madonna fenségesen halovány mosolya ott ragyog Hunor nagytiszteletű úr mondatai fölött, a fényképezéskor a belém karoló kéz melege alighanem jóval Árpád vagy Tuhutum seregeinél előbbről érkezhetett, a Himnuszt hallhattuk az istentisztelet végén a szószék mellett látható piros-fehér-zöld zászló fölül, és ahogyan a kálvinista zsoltár mondja (idézi most egy pápista): „…Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva: Te voltál és te vagy erős Isten, És te megmaradsz minden üdőben!”