Vélemény és vita
Kalifornia
Felidézem hatvannyolcat én is, hogy felfogjam, milyen messze van, mégis milyen ismerős
„If you’re going to San Francisco /Be sure to wear some flowers in your hair” – énekli két tiszta szemű lány az egykori dalt, közben nagy indulatok forrnak nálunk, olyan nagy indulatok, hogy az ember szinte úgy érzi, nem is egy országban, egy bolygón él a hivatásos forrongókkal. Nem tudom, honnan ez a nagy érzés, de azt igen, hogy jó vége ilyesminek nem szokott lenni. Hivatásos forrongókból hivatásos forradalmárok lesznek, s akkor tényleg megkérdezheti az egyszeri anyós: „Géza! Biztosan meghalt ez a Sztálin?” Mostanában „hatvannyolc” nagyon népszerű téma, innen is, onnan is, keletről is, nyugatról is. Joggal is meg nem is. Most felidézem az évet én is, hogy felfogjam, milyen messze van már, s mégis, milyen ismerős.
Ötven éve Kalifornia állam kormányzóját Ronald Reagannek hívták, aki komoly színészi múlttal a háta mögött érkezett a politikába, de kevesen tudják, hogy az egyetemi baseballcsapatában Csecsemőfejnek hívták, s aztán a rögbicsapatban egyszerűen csak Gyilkosnak. Elhatározta, hogy indul az elnökválasztáson, de akkor nem jutott a közelébe. Nixon nyert, s vele jött egy Kissinger nevű kavarnok, akit az elnök csak egyszerűen „pszichopatának” nevezett. Kissingernek is megvolt a véleménye Nixonról: „ez az ember kész katasztrófa,” nem alkalmas elnöknek. S amit ezek ott kavartak a vietnami háborúval, az tényleg kész katasztrófa volt. Nixon titkos katonai atomriadót is elrendelt, kevésen múlott a dolog, rossz blöff volt. Ne feledjük: egyidőben több, mint ötszázezer amerikai katona volt Indokínában ekkor. Végül is Nixon fejezte be a vietnami háborút, s ellátogatott Kínába, a Szovjetunióba, sőt, Romániába is. Kádár és csapata egy ideig görcsölt, hogy meghívja-e, de aztán jobbnak látták, ha nem.
Tizenkét évvel később Reagan mégis elnök lett, és térdre kényszerítette a Nagy Szovjetuniót. Emlékszem, mennyit gúnyolódtak keleten is, nyugaton is az egy tőről fakadók, hogy színész volt. Pedig mintha igen nagy szolgálatot tett volna a világnak, fenyegetett, és aztán tárgyalt, s megállapodott. Utódai szokás szerint elbaltáztak majdnem mindent, de ez már egy másik történet.
Ha már Kalifornia, hatvannyolcban valahogy megváltoztak ott a dolgok, Reagan és John Wayne, a „Herceg” pedig még ott voltak. Nehéz elhinni, de azt híresztelik, hogy Sztálin parancsot adott utóbbi megölésére, amit Hruscsov visszavont. Nyikita semmit nem értett: Wayne csak színész volt, Reagan államférfi. Őt kellett volna kiiktatni. Igaz, meg is próbálták, a „magányos gyilkos” egy színésznőt akart elkápráztatni tettével 1981-ben. Mintha akkor is zűrök lettek volna: a Szolidaritás Lengyelországban, szovjetek Afganisztánban, meg aztán itthon a főváros XXII. kerületében az eddigi falusias gondok helyett megjelentek a városiasodás gondjai is.
Friscóba igyekezett mindenki, ami a híres invitálás, Scott McKenzie San Franciscója szerint – de csak Tardos Péter átdolgozásában – jobb hely lehetett, mint Sztálinváros valaha is, mert „Mennyire más itt az egész világ. És minden ember ünnepel reggel, neked is ez kell! Neked is ez kell!” És nekem van csengőm, madártollam (indián szőttessel!), virágom, dobom, furulyám, nyakláncom , bár már rég nem viselem.
Hatvannyolcban készült az első magyar szuperprodukció! Az Egri csillagok. Szavazzunk! – mondták. Mert már szavaztunk Táncdalfesztiválon, Ki mit tud?-on. Ki legyen Dobó, Bornemissza Gergely, Jumurdzsák? Egy harminckét tagú osztály szerint „Dobó: Bessenyei; Mekcsei Huszti: Eeva Venczel; Gergely: Benkoe; Jumurdzsaak: Darvas; Saarkoezi: Balaazsovits!” Táviratban küldték el a szereposztást! Aki tudni akarja, mi lett ebből, nézze meg a filmet. Azért egy Jumurdzsák Darvas Ivántól… De Éva, Éva az stimmel. Szuperprodukció volt. Mint a Kleopátra. Hollywoodi a film, de nem Kaliforniában készült, és öt évvel korábban.
Szenzáció! Angliába megy az Omega és Zalatnay Sarolta. Figyelem: ez nem disszidálás! És nem is kamu, lámalárma. Jimi Hendrix még csak most készít lemezt. Hogyan fogadják a hírt az értő angol kritikusok? „Jimi Hendrix új lemezein új zenei disznóságok látnak napvilágot…” Telitalálat! És itt mosolyog Radics Béla is, Hendrixet megszégyenítő franciás főúri szerelésben. Május elsején már sakkozik és mattol a Budai Ifjúsági Parkban. Sakk-Matt. Átkozottul kifejező név volt, Hendrixet játszott, Creamet. Igaz, augusztus 20-án az Illés nyerte a Táncdalfesztivált.
És a sport! Mark Spitz. Még csak készül, de az epés megjegyzés járta már a Sportuszodában: „biztosan nyerte volna a 100-as gyors magyar bajnokságát. Pillangón.” Fog nyerni olimpiai aranyat Mexikóban is, aztán majd hetet Münchenben. Kaliforniában született, és én azt hittem, német. A mostani nagy tudástár már azt is odaírja az első sorba, hogy zsidó származású. Persze biztosan fontos. Végtére én is szeretném, ha az összes amerikai neve mellé, aki magyarnak (lengyelnek, írnek, skótnak stb.) vallotta magát, s az összes Kárpát-medencei mellé, aki magyar, odamondanák, hogy kicsoda valójában. Ahogy Nixon Kissingerről: „zsidó fiú”. (Alighanem ez a kifejezés komoly cenzúrán esett át.)
Aztán mégis valami Franciaországból, Németországból is. Hatvannyolcas jelszavak: „A kapitalizmus és a kizsákmányolás a fasizmushoz vezet.” És az értékelés: „Az anarchisták – akik a sokat emlegetett Daniel Cohn-Bendit személyében még vezérre is találtak – álbaloldali provokációkkal alkalmat teremtettek nemcsak a rendőrterrorra, hanem arra is, hogy a francia jobboldal ebből tekintélyes politikai tőkét kovácsoljon a jogos követelésekkel fellépő baloldal ellen.” Ebben minden benne van. Főleg innen nézve. Minden kifacsarva, minden hamisan: eleve is hamisan, és kifacsarva is hamisan. Ez nem kis teljesítmény. A baloldal meg az álbaloldal, a provokáció meg a rendőrterror, a jobboldal és az anarchisták, a politikai tőke meg a jogos követelések. Benne van Juncker az összes bizottságával, Sargentini, Tavares, a magyar légszennyezést vizsgáló grémium, a hetedik cikkely, benne van az egész csehszlovák helyzet is, ahol – úgy gondolták még tavasszal – fokozatosan megoldanak minden problémát, így az „egyetemi diákság problémáit is.”
Szocialisták, leninisták, maoisták, marxisták, mennyi lázálom. „Fiúk, lányok csobognak a fénylő vízben, /mosolygom pajkos kedvüket, / s ahol most szárítkoznak szinte mezítlen, /egykor Lenin lépkedett”. Aki csak ezt a gyöngyszemet elolvasta hatvannyolcban , mindent értett. Pedig Nasszer Egyiptomban építette akkor a haladást, de a Korán erősebb volt. Sokkal erősebb. A hit erősebb minden rögeszménél, egy nagy baj van, ha rögeszmévé válik.
Hatvannyolcban Prágában a Lady Karnevál volt nagy sláger, Karel Gott énekelte. De énekeltek mást is. Csak azt nem hallottuk. És a franciák? Felrobbantották az atombombájukat valahol a Csendes–óceáni-szigeteken. De volt, amit sokan jobban hallottak. Hatvannyolc szeptember 7-én lépett fel a Led Zeppelin együttes egy koppenhágai külvárosi iskola tornatermében, s aztán karácsony táján a súlyos és nyugtalanító léghajó Amerika fölé úszott, egészen Kaliforniáig. Los Angeles városába.A Sunset Stripen álló, közel háromszáz férőhelyes Whisky Teremben léptek fel, azaz csaptak le Kaliforniára. Körülbelül ekkora lehet a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Ház, ahol hatvannyolcban megnyílt a Sakk-Matt klubja. Mindkét bandának nagy sikere volt.
Akkor indultak meg a tankok Prága felé, s lettek a megszállók csaknem annyian, mint a zöldsapkások Indokínában. Húsz hosszú év következett, legszebb éveim. Aztán még tíz, mire eljutottam Kaliforniába, de már késő volt, sem az állam, sem én nem maradtunk olyanok, amilyenek hatvannyolcban voltunk, vagy lehettünk volna. A nap sem úgy sütött. Nem láttam már a hajukban virágot hordó fiatalokat sem, ott is csak az indulat forrt. w
A szerző június 10-én 11 órától 12 óráig dedikálja a Magyar Hírlapban megjelent cikkeit tartalmazó kötetét a Vörösmarty téren a Kairosz Kiadó sátránál.
Ötven éve Kalifornia állam kormányzóját Ronald Reagannek hívták, aki komoly színészi múlttal a háta mögött érkezett a politikába, de kevesen tudják, hogy az egyetemi baseballcsapatában Csecsemőfejnek hívták, s aztán a rögbicsapatban egyszerűen csak Gyilkosnak. Elhatározta, hogy indul az elnökválasztáson, de akkor nem jutott a közelébe. Nixon nyert, s vele jött egy Kissinger nevű kavarnok, akit az elnök csak egyszerűen „pszichopatának” nevezett. Kissingernek is megvolt a véleménye Nixonról: „ez az ember kész katasztrófa,” nem alkalmas elnöknek. S amit ezek ott kavartak a vietnami háborúval, az tényleg kész katasztrófa volt. Nixon titkos katonai atomriadót is elrendelt, kevésen múlott a dolog, rossz blöff volt. Ne feledjük: egyidőben több, mint ötszázezer amerikai katona volt Indokínában ekkor. Végül is Nixon fejezte be a vietnami háborút, s ellátogatott Kínába, a Szovjetunióba, sőt, Romániába is. Kádár és csapata egy ideig görcsölt, hogy meghívja-e, de aztán jobbnak látták, ha nem.
Tizenkét évvel később Reagan mégis elnök lett, és térdre kényszerítette a Nagy Szovjetuniót. Emlékszem, mennyit gúnyolódtak keleten is, nyugaton is az egy tőről fakadók, hogy színész volt. Pedig mintha igen nagy szolgálatot tett volna a világnak, fenyegetett, és aztán tárgyalt, s megállapodott. Utódai szokás szerint elbaltáztak majdnem mindent, de ez már egy másik történet.
Ha már Kalifornia, hatvannyolcban valahogy megváltoztak ott a dolgok, Reagan és John Wayne, a „Herceg” pedig még ott voltak. Nehéz elhinni, de azt híresztelik, hogy Sztálin parancsot adott utóbbi megölésére, amit Hruscsov visszavont. Nyikita semmit nem értett: Wayne csak színész volt, Reagan államférfi. Őt kellett volna kiiktatni. Igaz, meg is próbálták, a „magányos gyilkos” egy színésznőt akart elkápráztatni tettével 1981-ben. Mintha akkor is zűrök lettek volna: a Szolidaritás Lengyelországban, szovjetek Afganisztánban, meg aztán itthon a főváros XXII. kerületében az eddigi falusias gondok helyett megjelentek a városiasodás gondjai is.
Friscóba igyekezett mindenki, ami a híres invitálás, Scott McKenzie San Franciscója szerint – de csak Tardos Péter átdolgozásában – jobb hely lehetett, mint Sztálinváros valaha is, mert „Mennyire más itt az egész világ. És minden ember ünnepel reggel, neked is ez kell! Neked is ez kell!” És nekem van csengőm, madártollam (indián szőttessel!), virágom, dobom, furulyám, nyakláncom , bár már rég nem viselem.
Hatvannyolcban készült az első magyar szuperprodukció! Az Egri csillagok. Szavazzunk! – mondták. Mert már szavaztunk Táncdalfesztiválon, Ki mit tud?-on. Ki legyen Dobó, Bornemissza Gergely, Jumurdzsák? Egy harminckét tagú osztály szerint „Dobó: Bessenyei; Mekcsei Huszti: Eeva Venczel; Gergely: Benkoe; Jumurdzsaak: Darvas; Saarkoezi: Balaazsovits!” Táviratban küldték el a szereposztást! Aki tudni akarja, mi lett ebből, nézze meg a filmet. Azért egy Jumurdzsák Darvas Ivántól… De Éva, Éva az stimmel. Szuperprodukció volt. Mint a Kleopátra. Hollywoodi a film, de nem Kaliforniában készült, és öt évvel korábban.
Szenzáció! Angliába megy az Omega és Zalatnay Sarolta. Figyelem: ez nem disszidálás! És nem is kamu, lámalárma. Jimi Hendrix még csak most készít lemezt. Hogyan fogadják a hírt az értő angol kritikusok? „Jimi Hendrix új lemezein új zenei disznóságok látnak napvilágot…” Telitalálat! És itt mosolyog Radics Béla is, Hendrixet megszégyenítő franciás főúri szerelésben. Május elsején már sakkozik és mattol a Budai Ifjúsági Parkban. Sakk-Matt. Átkozottul kifejező név volt, Hendrixet játszott, Creamet. Igaz, augusztus 20-án az Illés nyerte a Táncdalfesztivált.
És a sport! Mark Spitz. Még csak készül, de az epés megjegyzés járta már a Sportuszodában: „biztosan nyerte volna a 100-as gyors magyar bajnokságát. Pillangón.” Fog nyerni olimpiai aranyat Mexikóban is, aztán majd hetet Münchenben. Kaliforniában született, és én azt hittem, német. A mostani nagy tudástár már azt is odaírja az első sorba, hogy zsidó származású. Persze biztosan fontos. Végtére én is szeretném, ha az összes amerikai neve mellé, aki magyarnak (lengyelnek, írnek, skótnak stb.) vallotta magát, s az összes Kárpát-medencei mellé, aki magyar, odamondanák, hogy kicsoda valójában. Ahogy Nixon Kissingerről: „zsidó fiú”. (Alighanem ez a kifejezés komoly cenzúrán esett át.)
Aztán mégis valami Franciaországból, Németországból is. Hatvannyolcas jelszavak: „A kapitalizmus és a kizsákmányolás a fasizmushoz vezet.” És az értékelés: „Az anarchisták – akik a sokat emlegetett Daniel Cohn-Bendit személyében még vezérre is találtak – álbaloldali provokációkkal alkalmat teremtettek nemcsak a rendőrterrorra, hanem arra is, hogy a francia jobboldal ebből tekintélyes politikai tőkét kovácsoljon a jogos követelésekkel fellépő baloldal ellen.” Ebben minden benne van. Főleg innen nézve. Minden kifacsarva, minden hamisan: eleve is hamisan, és kifacsarva is hamisan. Ez nem kis teljesítmény. A baloldal meg az álbaloldal, a provokáció meg a rendőrterror, a jobboldal és az anarchisták, a politikai tőke meg a jogos követelések. Benne van Juncker az összes bizottságával, Sargentini, Tavares, a magyar légszennyezést vizsgáló grémium, a hetedik cikkely, benne van az egész csehszlovák helyzet is, ahol – úgy gondolták még tavasszal – fokozatosan megoldanak minden problémát, így az „egyetemi diákság problémáit is.”
Szocialisták, leninisták, maoisták, marxisták, mennyi lázálom. „Fiúk, lányok csobognak a fénylő vízben, /mosolygom pajkos kedvüket, / s ahol most szárítkoznak szinte mezítlen, /egykor Lenin lépkedett”. Aki csak ezt a gyöngyszemet elolvasta hatvannyolcban , mindent értett. Pedig Nasszer Egyiptomban építette akkor a haladást, de a Korán erősebb volt. Sokkal erősebb. A hit erősebb minden rögeszménél, egy nagy baj van, ha rögeszmévé válik.
Hatvannyolcban Prágában a Lady Karnevál volt nagy sláger, Karel Gott énekelte. De énekeltek mást is. Csak azt nem hallottuk. És a franciák? Felrobbantották az atombombájukat valahol a Csendes–óceáni-szigeteken. De volt, amit sokan jobban hallottak. Hatvannyolc szeptember 7-én lépett fel a Led Zeppelin együttes egy koppenhágai külvárosi iskola tornatermében, s aztán karácsony táján a súlyos és nyugtalanító léghajó Amerika fölé úszott, egészen Kaliforniáig. Los Angeles városába.A Sunset Stripen álló, közel háromszáz férőhelyes Whisky Teremben léptek fel, azaz csaptak le Kaliforniára. Körülbelül ekkora lehet a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Ház, ahol hatvannyolcban megnyílt a Sakk-Matt klubja. Mindkét bandának nagy sikere volt.
Akkor indultak meg a tankok Prága felé, s lettek a megszállók csaknem annyian, mint a zöldsapkások Indokínában. Húsz hosszú év következett, legszebb éveim. Aztán még tíz, mire eljutottam Kaliforniába, de már késő volt, sem az állam, sem én nem maradtunk olyanok, amilyenek hatvannyolcban voltunk, vagy lehettünk volna. A nap sem úgy sütött. Nem láttam már a hajukban virágot hordó fiatalokat sem, ott is csak az indulat forrt. w
A szerző június 10-én 11 órától 12 óráig dedikálja a Magyar Hírlapban megjelent cikkeit tartalmazó kötetét a Vörösmarty téren a Kairosz Kiadó sátránál.