Vélemény és vita
Jó tipp a TTIP?
Az egyezmény körüli vita tulajdonképpen birkózás az európai átlagember és a transzatlanti gazdasági és politikai elit között.
Francois Hollande francia elnök azt mondja, hogy ebben a fázisban nem tudja támogatni az Európa és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi egyezmény, a TTIP, azaz a Transatlantic Trade and Investment Partnership – Transzatlanti Kereskedelemi és Beruházási Partnerség megkötését, és ugyanezt mondja a német alkancellár, Sigmar Gabriel is, holott nem is olyan régen még mindketten azt gondolták, hogy az egyezményt mihamarabb, még Obama elnöksége idején tető alá hozzák. Ebből azonban már nyilvánvalóan semmi sem lesz. Mi történt?
A történet visszanyúlik az úgynevezett Doha-fordulóig, amelynek keretében a Kereskedelmi Világszervezet, vagyis a WTO átfogó megállapodást igyekezett kötni tagországaival. Főleg a fejlett és fejlődő országok között mutatkozó érdekellentétek miatt (például a mezőgazdaság liberalizálása terén) a több mint egy évtizedes tárgyalássorozat után el kellett ismerni a kudarcot. Ekkor az Egyesült Államok kétoldalú és regionális megállapodásokkal igyekezett elérni kereskedelempolitikai céljait, ezek körébe tartozik a Csendes Óceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership – TPP) és a TTIP is. Ez utóbbiról a tárgyalások 2013-ban kezdődtek, majd 2014-ben kaptak erőteljes lendületet, és valamikor úgy volt, hogy akár 2015 végére be is fejezhetik azokat. Az élet azonban másként alakult.
Az elképzelt egyezményt ugyan kereskedelminek hívják, de nagyon kis része szól éppen erről, ugyanis ez az Egyesült Államok és az unió között eddig is szabad volt, vámok szinte már alig léteztek. A tárgyalások alapvetően három problémakör köré csoportosultak: beruházásvédelmi megállapodás, állami szolgáltatásokhoz való hozzáférés és a szabályozások harmonizálása. Az első problémakör arról szól, hogy a multinacionális cégeknek egy független nemzetközi bíróságnál legyen joguk az egyes államokat beperelni, ha profitérdekeik például környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi vagy hasonló nemzetállami intézkedések miatt sérülnek. Az állami szolgáltatásokhoz való hozzáférés azon területek magánosítását és liberalizálását jelenti – például posta, vasút, egészségügyi ellátás és hasonlók –, amelyek jelenleg számos országban állami vagy helyi tulajdonban vannak. A szabályozás harmonizálása pedig olyan területekre terjedne ki, mint a mezőgazdaság – génmódosított termékek –, a környezetvédelmi és élelmiszer-biztonsági szabályok, az általános érdekű szolgáltatások – mint például az egészségügy –, az állami beszerzések és a szellemi tulajdon.
A TTIP propagálói szerint a megállapodásnak számottevő gazdasági előnyei lennének, például tízéves horizonton az unió GDP-je 0,3-1,3 százalékkal magasabb lehetne (ez évente egytized százalékos növekedésgyorsulást jelentene a felső határ közelében, például az évi kettő helyett 2,1 százalékot), és a munkanélküliség is csökkenne mintegy százezer fővel, ami a csaknem kétszázötvenmilliós munkaerőforrás 0,05 százaléka.
A TTIP-t elsősorban a nagyvállalati lobbicsoportok és az euroatlanti politikai elit támogatja, fő nyertesei – szakértők szerint – az amerikai élelmiszer-ipari óriáscégek lennének. Az egyezménynek geopolitikai jelentőséget is tulajdonítanak, az euroatlanti térség megerősítését az olyan feltörekvő országokkal szemben, mint például Kína vagy az újra erőre kapó Oroszország.
A civil szervezetek által mozgósított európai közvélemény mindhárom fő tárgyalási témakörben a megegyezés ellen van. A beruházásvédelmi egyezményben a nemzeti szuverenitás csökkenését látják, végső soron azt, hogy fontos kérdésekben nem a helyi társadalom érdekeit képviselő kormány, hanem nemzetközi testület dönthet. Az állami szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén az egyezmény például az egészségügy privatizálását és külföldi kézbe kerülését jelentheti, amit főleg az angolok elleneznek. A szabályzók harmonizálása ellen elsősorban a zöldmozgalmak tiltakoznak, ugyanis a harmonizálás a génmódosított termékek megjelenését és lazább környezetvédelmi szabályozást is jelenthet.A tiltakozás egyre nagyobb hullámokat ver, tavaly októberben például Berlinben több mint egymilliós tömeg tüntetett, az idén áprilisban Hannoverben pedig, Obama elnök látogatásához időzítve, harmincötezren mentek utcára a transzatlanti kereskedelmi megállapodás ellen emelve fel a hangjukat.
De nemcsak a civil szervezetek vannak ellene, hanem a populistának nevezett szélsőbaloldali és a szélsőjobbra sorolt olyan pártok is, mint a Nemzeti Front Franciaországban (Le Pen pártja) vagy az Alternatíva Németországnak (AFD). A „szélsőségek” erősödése láttán a főáramlatú balközépnek (szociáldemokraták, szocialisták) és jobbközépnek (néppártok, kereszténydemokraták) nevezett pártok vezetői is megijedtek, és korábbi álláspontjukat megváltoztatva a TTIP ellen fordultak. Matthias Fekl francia kereskedelmi miniszter például kijelentette, hogy az uniós kereskedelmi miniszterek következő, szeptemberi találkozóján határozottan kérni fogja a tárgyalások megszakítását. Hangsúlyozta, hogy Franciaországban a TTIP mögött nincs meg a szükséges társadalmi támogatás, a tárgyalásokat pedig – amelyeken egyébként ő képviselte Franciaországot – homályosnak nevezte, és kijelentette, hogy az Egyesült Államok semmit, vagy csak morzsákat akar adni cserébe kereskedelmi céljai eléréséért. „Nem ez a mód, ahogy egyenlő felekkel és szövetségesekkel tárgyalni kell” – tette még hozzá a francia kereskedelmi miniszter. Lényegében hasonló véleményt hangoztatott a német szociáldemokrata párt elnöke és Németország alkancellárja, Sigmar Gabriel is, aki kijelentette: „Az a véleményem, hogy az Egyesült Államokkal való tárgyalás de facto elbukott, még akkor is, ha azt senki sem akarja elismerni.”
Nem mindenki ilyen borúlátó. Az Európai Bizottság például a közvélemény és most már a főáramlatú politikusok nagy részének véleménye ellenére is folytatni kívánja a tárgyalásokat. Ignacio Garcia Bercero, a bizottság főtárgyalója például kijelentette, hogy a TTIP-vel kapcsolatos problémákat erősen eltúlozzák. Merkel is folytatná a tárgyalásokat, talán ebben az esetben is úgy gondolja, mint a menekültkérdésben: „Wir schaffen das” – meg tudjuk csinálni. A bizottság és Merkel azért sem kívánja feladni a tárgyalásokat, mert míg Obama híve az egyezménynek, az elnökjelöltek közül az egyik (Trump) nagyon kritikus azzal szemben, a másik (Clinton) pedig közömbös iránta.
Az egyezmény körüli vita tulajdonképpen birkózás az európai átlagember és a transzatlanti gazdasági és politikai elit között. Az egyezménynek a szélesebb társadalom felé gazdasági előnyei nincsenek, még a bizottság által megrendelt hatástanulmányok is csak minimális többleteredményt mutatnak, ami bőven a statisztikai mérés hibahatárán belül van (már ha egyáltalán megvalósul). Az európai átlagpolgár még nagyobb bizonytalansággal nézhet szembe, károkat szenvedhet a mezőgazdaság, veszélyeztetve lennének az alapvető szolgáltatások, és a döntések még messzebbre kerülnének attól a helytől, amit az átlagember a szavazataival még befolyásolni tud. A TTIP-ellenes civil mozgalmaknak tehát minden okuk megvan arra, hogy az egyezményt megakadályozzák. De még ha sikerülne is, az elmúlt bő évtizedben sorozatban fordult elő, hogy az egyes tagországok polgárai valamit elutasítottak, az unió vezetői azonban, jogi trükkökkel, más néven, de lényegében ugyanazon tartalommal megvalósították. Erre tipikus példa az elutasított Európai Alkotmányból lett lisszaboni szerződés.
Lehet, most is valami hasonló fejleményt várhatunk, de ha így is lesz, nem szabad feladnunk a küzdelmet, hogy a saját életünk feletti irányítást a transzatlanti elit kezéből visszaszerezzük. A TTIP tehát – legalábbis az uniós polgárok nagy többsége számára – nem jó tipp, küzdenünk kell ellene.
A történet visszanyúlik az úgynevezett Doha-fordulóig, amelynek keretében a Kereskedelmi Világszervezet, vagyis a WTO átfogó megállapodást igyekezett kötni tagországaival. Főleg a fejlett és fejlődő országok között mutatkozó érdekellentétek miatt (például a mezőgazdaság liberalizálása terén) a több mint egy évtizedes tárgyalássorozat után el kellett ismerni a kudarcot. Ekkor az Egyesült Államok kétoldalú és regionális megállapodásokkal igyekezett elérni kereskedelempolitikai céljait, ezek körébe tartozik a Csendes Óceáni Partnerség (Trans-Pacific Partnership – TPP) és a TTIP is. Ez utóbbiról a tárgyalások 2013-ban kezdődtek, majd 2014-ben kaptak erőteljes lendületet, és valamikor úgy volt, hogy akár 2015 végére be is fejezhetik azokat. Az élet azonban másként alakult.
Az elképzelt egyezményt ugyan kereskedelminek hívják, de nagyon kis része szól éppen erről, ugyanis ez az Egyesült Államok és az unió között eddig is szabad volt, vámok szinte már alig léteztek. A tárgyalások alapvetően három problémakör köré csoportosultak: beruházásvédelmi megállapodás, állami szolgáltatásokhoz való hozzáférés és a szabályozások harmonizálása. Az első problémakör arról szól, hogy a multinacionális cégeknek egy független nemzetközi bíróságnál legyen joguk az egyes államokat beperelni, ha profitérdekeik például környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi vagy hasonló nemzetállami intézkedések miatt sérülnek. Az állami szolgáltatásokhoz való hozzáférés azon területek magánosítását és liberalizálását jelenti – például posta, vasút, egészségügyi ellátás és hasonlók –, amelyek jelenleg számos országban állami vagy helyi tulajdonban vannak. A szabályozás harmonizálása pedig olyan területekre terjedne ki, mint a mezőgazdaság – génmódosított termékek –, a környezetvédelmi és élelmiszer-biztonsági szabályok, az általános érdekű szolgáltatások – mint például az egészségügy –, az állami beszerzések és a szellemi tulajdon.
A TTIP propagálói szerint a megállapodásnak számottevő gazdasági előnyei lennének, például tízéves horizonton az unió GDP-je 0,3-1,3 százalékkal magasabb lehetne (ez évente egytized százalékos növekedésgyorsulást jelentene a felső határ közelében, például az évi kettő helyett 2,1 százalékot), és a munkanélküliség is csökkenne mintegy százezer fővel, ami a csaknem kétszázötvenmilliós munkaerőforrás 0,05 százaléka.
A TTIP-t elsősorban a nagyvállalati lobbicsoportok és az euroatlanti politikai elit támogatja, fő nyertesei – szakértők szerint – az amerikai élelmiszer-ipari óriáscégek lennének. Az egyezménynek geopolitikai jelentőséget is tulajdonítanak, az euroatlanti térség megerősítését az olyan feltörekvő országokkal szemben, mint például Kína vagy az újra erőre kapó Oroszország.
A civil szervezetek által mozgósított európai közvélemény mindhárom fő tárgyalási témakörben a megegyezés ellen van. A beruházásvédelmi egyezményben a nemzeti szuverenitás csökkenését látják, végső soron azt, hogy fontos kérdésekben nem a helyi társadalom érdekeit képviselő kormány, hanem nemzetközi testület dönthet. Az állami szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén az egyezmény például az egészségügy privatizálását és külföldi kézbe kerülését jelentheti, amit főleg az angolok elleneznek. A szabályzók harmonizálása ellen elsősorban a zöldmozgalmak tiltakoznak, ugyanis a harmonizálás a génmódosított termékek megjelenését és lazább környezetvédelmi szabályozást is jelenthet.A tiltakozás egyre nagyobb hullámokat ver, tavaly októberben például Berlinben több mint egymilliós tömeg tüntetett, az idén áprilisban Hannoverben pedig, Obama elnök látogatásához időzítve, harmincötezren mentek utcára a transzatlanti kereskedelmi megállapodás ellen emelve fel a hangjukat.
De nemcsak a civil szervezetek vannak ellene, hanem a populistának nevezett szélsőbaloldali és a szélsőjobbra sorolt olyan pártok is, mint a Nemzeti Front Franciaországban (Le Pen pártja) vagy az Alternatíva Németországnak (AFD). A „szélsőségek” erősödése láttán a főáramlatú balközépnek (szociáldemokraták, szocialisták) és jobbközépnek (néppártok, kereszténydemokraták) nevezett pártok vezetői is megijedtek, és korábbi álláspontjukat megváltoztatva a TTIP ellen fordultak. Matthias Fekl francia kereskedelmi miniszter például kijelentette, hogy az uniós kereskedelmi miniszterek következő, szeptemberi találkozóján határozottan kérni fogja a tárgyalások megszakítását. Hangsúlyozta, hogy Franciaországban a TTIP mögött nincs meg a szükséges társadalmi támogatás, a tárgyalásokat pedig – amelyeken egyébként ő képviselte Franciaországot – homályosnak nevezte, és kijelentette, hogy az Egyesült Államok semmit, vagy csak morzsákat akar adni cserébe kereskedelmi céljai eléréséért. „Nem ez a mód, ahogy egyenlő felekkel és szövetségesekkel tárgyalni kell” – tette még hozzá a francia kereskedelmi miniszter. Lényegében hasonló véleményt hangoztatott a német szociáldemokrata párt elnöke és Németország alkancellárja, Sigmar Gabriel is, aki kijelentette: „Az a véleményem, hogy az Egyesült Államokkal való tárgyalás de facto elbukott, még akkor is, ha azt senki sem akarja elismerni.”
Nem mindenki ilyen borúlátó. Az Európai Bizottság például a közvélemény és most már a főáramlatú politikusok nagy részének véleménye ellenére is folytatni kívánja a tárgyalásokat. Ignacio Garcia Bercero, a bizottság főtárgyalója például kijelentette, hogy a TTIP-vel kapcsolatos problémákat erősen eltúlozzák. Merkel is folytatná a tárgyalásokat, talán ebben az esetben is úgy gondolja, mint a menekültkérdésben: „Wir schaffen das” – meg tudjuk csinálni. A bizottság és Merkel azért sem kívánja feladni a tárgyalásokat, mert míg Obama híve az egyezménynek, az elnökjelöltek közül az egyik (Trump) nagyon kritikus azzal szemben, a másik (Clinton) pedig közömbös iránta.
Az egyezmény körüli vita tulajdonképpen birkózás az európai átlagember és a transzatlanti gazdasági és politikai elit között. Az egyezménynek a szélesebb társadalom felé gazdasági előnyei nincsenek, még a bizottság által megrendelt hatástanulmányok is csak minimális többleteredményt mutatnak, ami bőven a statisztikai mérés hibahatárán belül van (már ha egyáltalán megvalósul). Az európai átlagpolgár még nagyobb bizonytalansággal nézhet szembe, károkat szenvedhet a mezőgazdaság, veszélyeztetve lennének az alapvető szolgáltatások, és a döntések még messzebbre kerülnének attól a helytől, amit az átlagember a szavazataival még befolyásolni tud. A TTIP-ellenes civil mozgalmaknak tehát minden okuk megvan arra, hogy az egyezményt megakadályozzák. De még ha sikerülne is, az elmúlt bő évtizedben sorozatban fordult elő, hogy az egyes tagországok polgárai valamit elutasítottak, az unió vezetői azonban, jogi trükkökkel, más néven, de lényegében ugyanazon tartalommal megvalósították. Erre tipikus példa az elutasított Európai Alkotmányból lett lisszaboni szerződés.
Lehet, most is valami hasonló fejleményt várhatunk, de ha így is lesz, nem szabad feladnunk a küzdelmet, hogy a saját életünk feletti irányítást a transzatlanti elit kezéből visszaszerezzük. A TTIP tehát – legalábbis az uniós polgárok nagy többsége számára – nem jó tipp, küzdenünk kell ellene.