Jeltelen sírok fényei

Ártatlanul, jeltelen sírban – ez a címe. Az alcíme pedig: A Kristóf-ügy. Arról a Kristóf Lászlóról (1911–1959) van szó, aki csendőrnyomozó törzsőrmesterként 1944. július 27-én társaival részt vett Ságvári (Spitzer) Endre kommunista ellenálló lövöldözéssel és több halálesettel végződő letartóztatási kísérletében, és akit ezért a bosszúálló pártállam 1959. november 28-án felakasztatott.

Zétényi Zsolt munkája purgatóriumos mű. Távolról sem lehet elintézni azzal, hogy íme, felmutat egy esetet és tisztázza egy máig – szokásosan – a történelemhamisító-manipulatív hazugságok hálójába gabalyított mítoszképzés valódi részleteit, hátterét, ilyen-amolyan összefüggéseit. Nem, Zétényi ennél is jóval mélyebbre nyúl és többet markol. Elénk tárja a kommunista elvetemültség és aljas bosszú módszertanát, és egy méltánytalanul évtizedekig mocskolt-becsmérelt, valódi történelmi-társadalmi szerepét-súlyát még csak megközelítőleg sem felmutató, tradicionális, nagy múltú rendvédelmi szervezet – a magyar királyi csendőrség – igaz valóját, embereivel, szabályaival, működési területeinek és működési fejezetei-nek alapos, érzékletes-érdekfeszítő, roppant informatív ismertetésével. Megállapítja, hogy a csendőrség „a magyar történelmi, társadalmi viszonyokhoz idomulva, eredményesen védte a közrendet és a közbiztonságot Magyarország vidéki területein (…) 90 százalékos bűnügyi felderítési eredményességével európai összehasonlításban kiváló teljesítményt nyújtott”. (Ami pedig a szellemét illeti, egyetlen, de annál megrendítőbb példa: a csendőrök rádiója 1945. február 12-én, a budai kitöréskor sugározta utolsó adását. A következők hangzottak el: „Csendőr Bajtársak!

A királyi vár romjai között teljesen körül vagyunk zárva. Kenyerünk, vizünk már napok óta nincs. Életünkkel leszámoltunk, sorsunkat a jó Istenre bíztuk. Ha nem éljük túl ezt a poklot, családunkról gondoskodjatok. Isten, áldd meg a magyart! Éljen Magyarország! Éljen a m. kir. Csendőrség!” Zétényi hozzáfűzi: „ez volt a csendőrség búcsúüzenete”.)

Éppen a látszólag tárgyilagos-hűvös ismertetés eszköztárának korrekt, következetes alkalmazásával – régi, jól bevált, tisztességében is igen hatásos módszer ez („én nem magyarázok, én nem kommentálok, én megmutatok”) – érhető el az a rendkívüli hatás, ami miatt (felkavaró volta következtében) purgatóriumosnak nevezhetem ezt a vaskos, a Magyar Napló által kiadott kötetet. Mert valóban tisztítótűz ez: hűvös hullámként, tényleg a kétszer kettő józanságával állhat előttünk a nagybetűs igazság Ságvári Endre ügyében éppúgy, mint a Kristóf Lászlóéban.

Bár a vállalkozás igazi – hősies erőfeszítéssel megvalósított – célja, hogy egy negyvennyolc éves korában meggyilkolt, nógrádverőcei születésű igaz magyar férfi becsületét visszaadja, de párhuzamosan az ürügyként felhasznált Ságvári-história is többszörösen reflektorfénybe kerül. Joggal. Hiszen évtizedeken át hatalmas kommunista példaképet kreáltak egy fanatikus, kegyetlen terroristából, az ifjúság (KIMSZ – Kommunista Ifjúmunkás Szövetség) vezérének kiáltották ki (emlékszünk, ugye: „Kimszesek vágtak hajdan e tájnak, / Élükön Ságvári járt. / Hősies tettre, harcra nevelte őket a lángszavú párt”). És a hódító idegen hatalmat szolgáló, hazaáruló-helytartó lángszavú párt egyeduralma múltán, amikor még a 21. század második évtizedének elején is egy magyar nagyvárosban egyetemi gyakorlóiskola és gimnázium viselte Ságvári nevét, akkor még a minap is voltak magukat magyarnak és értelmiséginek nevező – sőt, még nemzeti szelleműnek is tartó, kormánypárti hírportált szerkesztő! – emberek, akik irdatlan cécóval protestáltak, amikor végre ezt az elnevezést meg akarták változatni. (Az SZTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziumot és az SZTE Ságvári Endre Általános Iskolát 2015. szeptember 1-jétől összevonták; az intézmény új neve SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola.) Ha nem ott volna szeretteim jelentős hányadának sírja, ha nem ott telik el a történésekben oly gazdag, édes ifjúság, ha nem Juhász Gyula, Bálint Sándor és még néhány nagyszerű emberünk szülővárosa lenne, ha nem lenne a Tiszának olyan feledhetetlenül csodás illata – alighanem szégyellnem kellene, hogy Szeged városában láttam meg a napvilágot…

És igenis meg kell tudni Ságváriról, hogy a húga - 1970 és 1985 között Budapest Főváros Levéltárának igazgatója – még 1989-ben is azt írta róla, hogy „a szó szoros értelmében népnevelő volt”, aki sokféleképpen magyarázta, hogy „nem isten, hanem a természeti erők alakítják az ember életét”. És Zétényi Zsolttól értesülhetünk arról is, hogy Ságvári Endre felesége 1949-től 1976-os – miniszteri főtanácsosként történt – nyugdíjba vonulásáig „az Igazságügyi Minisztérium különböző vezető beosztásaiban működött, így a kegyelmi osztály vezetőjeként, illetve helyetteseként, és ő készítette a halálraítéltek kegyelmi kérvényeinek igen sokszor, legtöbbnyire elutasító javaslatait a miniszter számára, 27 éven keresztül több száz halálos ítélet ment át a kezén… a minisztériumban csak »a halál angyalának« nevezték”.

Az a végzetes nap 1944-ben azonban annak az életét is meghatározta, akiről nincs elnevezve sem gimnázium, sem kismillió utca, tér, intézmény, ifjúsági tábor és még annyi minden. Akiről nem szól induló és akinek rokonsága nem igazgatói és nem főtanácsosi munkakörökben tevékenykedett. És akinek testét ismeretlen helyen kaparták el, mint az elhullott állatét, és amikor a húga a hatvanas években kérvényezte, hogy hazavihesse a verőcei temetőbe, kérvényét elutasították. Akinek neve még mindig nincs a kötelességteljesítő, bátor és példamutató magyar hősök nevei között. Ahogyan Zétényi írja róla: „Nyugodjék ismeretlen nyugvóhelyén tisztességben, békében! Nevét sokáig őrzi majd az emlékezet a magyar rendvédelem hősei között.”

Igen: Kristóf László a kötelességét teljesítette csupán, amikor a Budakeszi úton, a Nagy Béla-féle (Szép Ilonka) cukrászdában azon a kora estén a követett és súlyosan „priuszos” egyént két társával igazoltatni akarta – az viszont rájuk támadt, őt combján súlyosan meglőtte, Pétervári Jánost megölte, harmadik társuk pedig a menekülni akarót sebesítette meg halálosan. Tizenöt év múltán ezért kell neki „bűnhődnie”, életével fizetnie egy ködös novemberi hajnalon ott, a Kozma utcában… Ártatlanul, jeltelen sírban pihenve. „Halála a hűség és kötelességteljesítés példájának beteljesedése volt… hivatását soha meg nem tagadó, gyilkosait nem igazoló rendvédő katona, halála hősi halál.”

E sorok írója jó barátként legalább húsz-huszonöt éve ismeri és becsüli Zétényi Zsoltot, de be kell vallania, úgy érzi, Zétényi jogászi-tollforgatói minőségében alighanem eddigi működése csúcsára ért ezzel a kötettel. Bebizonyította, hogy mennyire messzire tudnak fényleni a jeltelen sírok: Kristóf László csendőrnyomozó törzsőrmestert ugyanúgy abba a bizonyos 301-es parcellába temették, mint Nagy Imrééket vagy azt a Francia Kiss Mihályt, akit alig két évvel korábban kísértetiesen hasonló históriai mögöttesekkel a háttérben, hasonló bosszúból akasztanak fel.

A jeltelen sírokban nyugvók, látjuk, a legbeszédesebb halottak. Különösen így tavasszal… (Hiszen 1989-ben is tavasszal kezdték feltárni a jeltelen sírokat.) És a sírokból – ezért járkálhat az ember megrendülten napok óta – íme, messzi földeket bevilágító fény ragyog, közel hatszáz oldalon nyugodt magabiztossággal dokumentálva, hogy tényleg mennyire igaza volt Szophoklésznek: az igazság a legerősebb érv.