Jelentés Tündérországból

Aztán nemsokára Móricz Tündérkertet emleget, Cs. Szabó László, legnagyobb esszéistáink egyike meg azt írja e föld lakóiról, hogy „őzlábú nép. A székelyt a lábáról lehet megismerni. Hosszú, egyenes, izmos a lába; a combja csak egy kicsit vastagabb a felsőkarjánál. Ez a nép csupa elbocsátott testőrből áll.(…) A székely nem katonás nép, hanem katonanép: a katonasors formálta néppé”. Sütő András amikor Szejkefürdőn Orbán Balázs sírjánál járt, úgy foglalta össze róluk a tudnivalókat, hogy „a tizenkét éves gyerekek már katonakötelesek voltak (…), ősi gyermeksír nincs a Székelyföldön: az is katonasír. (…) Egyet hívtak: mindahány ment. Egyet üldöztek: rohant valamennyi. Ismeretlen volt számukra a civil temetés. Halottaik sírjába az imádság mellé puskalövést küldtek.” És akkor még nem is emlegettük a talán legeslegnagyobbat, Tamásit, nem idéztük meg Nyírőt és Márton Áront és hivatott vezérüket, a Josef Bem nevű polyákot, akit ők nemcsak apónak, de – igazi vagány katonatisztelettel – „vén fenének” is neveztek…

Most itt vagyok köztük. A makfalvi polgármesterrel vacsora előtt pálinkát inni vagy a helyi kocsmában az atyafiakkal beszélgetni olyan, mintha vagy ezerötszáz éve olykor meg-megesne ilyesmi a dél-alföldi magyar polgárral – az ember tényleg úgy érzi, ha itt van, mintha hűs és titkon régóta vágyott hullámfürdőbe merítkezne, valahogy üdítő és megnyugtató az egész, a pár éve nem látott, de persze régóta jól ismert tájak régi szeretők ízeit ígérő új szerelmek lelkesítő zamataival otthonosak. Székelyföldön végigutazni pontosan olyan, mint mikor könnyed és gondtalan sétára indulunk egy napsütéses nyár eleji délutánon, miközben meg vagyunk győződve arról, hogy minden rendben van. Persze tulajdonképpen és igazából semmi sincs rendben (vagy alig valami), elég szóba elegyedni a sepsiszentgyörgyi önkormányzat képviselőjével vagy akár a könyvtár ki másról, mint Gábor Áronról elnevezett nagytermében összegyűlt hallgatóság valamelyik kedves, készséges és értelmes tagjával. Sorolják a bajokat az alacsony nyugdíjaktól a hivatalnok packázásaiig és tovább, de a hagyományos székely derű és természetes embermelegség mindent felülír. És az autonómia, igen. A Székely Nemzeti Tanács irodájában valósággal elhalmoznak, azon bámulok, milyen felkészültség, információgazdagság, szívós munkálkodás, bátorság rejlik a fejedelmi bőkezűség mögött. És a humor és az emberség és a keménység és az életmámor megint, igen, igaza van Cs. Szabónak: az lenne a szép nap, ha egyszer arra ébrednénk, hogy a Börzsönytől a móri vidéken és a pilisi hegyeken át Monorig, végig ötszázezer székely bekerítette a fővárost. „De úgy, hogy még vagy egymilliónyi maradt belőlük a Hargita alján.”

Bócorgok a Hargitán a végeláthatatlan fenyvesek közt, és csavargok délután odabenn Szentgyörgyön, csodálom, mennyi épületet milyen szépen rendbehoztak, mennyi új szobor van, Kossuth Lajostól Elek apóig, a híres ’48-as képviselő-kormánybiztos Berde Mózsitól Erdély Széchenyijéig, Mikó Imréig – és közben mindvégig valami csöndes, rejtett, megbízható nyugalom és öröm lappang bennem. Életöröm, alighanem. A halhatatlan élet öröme, amit ez a közösség elképesztő bravúrral vagy ezerötszáz esztendeje képvisel. Ezt élik meg, ezt adják át és tovább. Köztük lehet megérteni – újra meg újra, ezredszerre is – mi rejtőzik Áprily Lajos soraiban: „Távol, hol már a hó királya hódít,/ az ég lengette örök lobogóit. / Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot / s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”