Jégrojtos teraszon

Csak úgy félvállról mondtam, hogy a nyomasztó csendben legalább valami banalitás elhangozzék. Arra számítottam, hogy a szokásos panaszáradat érkezik: nem jól tisztítják az utakat, megint csak a gond, az időjárás-előrejelzők mindig tévednek stb. Ilyenkor szoktam összeszedni a gondolataimat egy-egy helyeslő bólintás közepette. Ám most nem várt válasz érkezett: remélem! Pedig a kormánynál nem dús hajú siheder ült, aki még élvezheti szerelmével vagy kisgyermekeivel a tél havas örömeit önfeledten hógolyózva, szánkózva a Normafánál, esetleg valamelyik lakótelep mesterséges dombján. Az illető emlékezett, arra, hogy Csillaghegyen két mozi is volt egykoron, tehát ha gyerekként is járt e műintézményekben – Kárpát és Csillag volt a nevük –, negyvenen felül kellett lennie.

El is szégyelltem magam rögtön, bár én tényleg gondterhelt lettem, mert lelki szemeim előtt megjelent saját alakom – kezemben a hólapát –, meg a fagyos járda, amelyről, mint minden évben, késve, nem a megfelelő időben kaparom, vakarom, lapátolom a jeget, s havat. S megint hiába keresem a kisboltban, a nagyboltban, a benzinkútnál az útszóró sót, mert már régen elfogyott. Már sötét lesz, csak az utcai lámpa fátyolos fénye világít, és hideg is lesz. De hát ez jó is lesz, tényleg! Milyen jó is, hogy esik a hó, s a szálló lélegzet meglátszik a csillagos ég alatt! Ezüstös zene. A kert megkésett karácsonyi képeslap, igaz, a bokrok ágait a jeges hó csaknem a földig húzza, le is veregetem, de mégis. Vannak paradicsomi helyek, ahol soha sincs ilyesmi. Rómában és Athénban is nagy csoda, mint a Kilimandzsáró hava, s volt már olyan telünk, hogy nálunk sem libbent, suhant ránk a hófehér, jótékony selyem lepel.

Igaz, ez a valami itt a járdán, minden, csak nem selymes lepel. Ráfagyott, erről kár lenne vitát nyitni. A szomszéd függöny mögé rejtőzve kárörvendően tekintget az utcára, amikor a kapával próbálkozom. Ráérő ember. De jó! Egy család szánkóval jön, nevetve mennek a pünkösdfürdői gáthoz. Hiszen én is oda vittem a lányaimat, s csak néhányszor a Normafához. Biztosan nem elégszer. Nagyon bánom már. Amikor csak egy kis hó esett itt lent a városban, fel kellett volna menni oda. Hogyan lehet, hogy ezt siheder koromban biztosan tudtam, s aztán már mintha elfelejtettem volna. Hogyan lehet, hogy akkor rögtön elindultam felfelé? Barátommal még a Tátrába is eljutottunk érettségi előtt. Fel, fel a csúcsokhoz. Most meg itt ülök ebben az autóban, visznek valahová, hogy az új könyvemről beszéljek, s nekem a hegyre kellene felmennem a huszonegyes busszal a Moszkva térről, vagy a Fogaskerekűvel a Körszálló elől. Épp hogy fel kellene férnem a sok szánkó meg síléc közé. S ott a nyakamba kellene vennem a szerelmemet, s majd kislányainkat.

Átfagyva toporogni a kis bódénál, forró teát melengetve a kezünkben, vagy az éppen megsült rétest majszolva, a hideg és forró élményében elbújva. Forró hóesés! Síelni tanulni, szánkózni, vagy csak nagy sétát tenni a jánoshegyi kilátóig, s nagyon fáradtan hazaérni, meleg levest kanalazni, forró fürdőt venni, szép mesét olvasni, forró, selymes lélekhez bújni. Vagy Ó-Tátrafüreden, a Grand Hotelben a párás tükörben ujjaimmal három csíkot húzva meglátni a jövőt. Mint a befagyott vízesésben vagy a párába rejtőző Csorba-tó partján. Hiányzik. Nagyon hiányzik a varázslatos tél.A didergőből meg elegem van.

Szállingózik a hó. Eszembe jutottak azok az idők, amikor mindig éppen az a dolog hiányzott, amire szükség lett volna. Télhez hó. Előfordult néhányszor, hogy szilveszter után, ha találkoztunk január elsején délelőtt, finom, bársonyos hótakaróban roppant a léptünk. Mennyi minden hiányzott! Borhoz szóda, kenyérhez üvegből sárga kacsazsír, lakáshoz kulcs, s még inkább fordítva, kulcshoz lakás, szerelemhez áldás, rokonsághoz jóízű áldomás, betegséghez gyógyulás, boldogsághoz boldogulás, s ez is viszont: boldoguláshoz boldogság. Egy perc volt az egész, míg mindez átfutott az agyamon, a sofőr is beszélni kezdett, már nem tudom, miről.

Az úttest nem volt havas, de a római amfiteátrum és a város romjai fehérbe öltöztek. S én már ott álltam Aquincumban Krisztus után háromszázban, sűrű hóesésben. Egy római. Aki hun is, avar is, német is lesz majd, és tényleg: egészen magyar. Fáztam, s a nyitott vízvezeték is befagyott, pedig a geometria csodáival építették, lejtése éppen megfelelő, de akkor befagyott. Egy pillanatra felvillant előttem az egész hatalmas római város, de csak egy pillanat volt. Hótakaró után már a föld fedi, s felrobban minden ház, mint a hócsomó, ha lehull az ágról.

Élesen fordult a kocsi éppen egykori iskolámnál, s megint elmerengtem: mit is kellene mondanom a könyvről, amelyben az utóbbi két évben megjelent írásaim leltek otthont vagy koporsót. Hetvenöt vallomás, s még egy, amelyet az olvasó gondol mindig tovább. Én ezeken a továbbgondolt érzéseken, igazságokon, félelmeken és reménységeken át tudok a holnapba nézni. Látni és hallani. Érezni.

Mire hazaérek, s néhány halaszthatatlan dolgot intézek, biztosan tényleg sötét lesz. „Jobb is így” – gondolom, s keresem a hólapátot. Ide tettem tavaly a sarokba, nyugtatgatom magam, de csak a gereblye meg a seprű, végül a kapa kerül elő. Gyertyát gyújtok, s elmormolom évi szokásos önkorholásomat: miért is nincs nekem egy elemlámpám?! Felesleges, nem kell, van petróleumlámpám – hessegetem el a gondolatot megint. Itt lóg az ajtó mellett. Viszont se kanóc, se petróleum. Hányszor gondoltam rá, kilépve az ajtón, hogy be kell szerezni. Csak tavaly tél óta egy évem volt rá. Elmulasztottam. És mennyi mindent még!

Hát akkor jöjjön a gyertya. S pislogva, fázva, tócsába lépve, ereszcsatornába akadva már tudom: a hólapát sehol. Így hát megint a kislapáttal vakarom, kaparom, hányom a jeget, havat. S másnap megint esik. Olyan kedvesen esik, hogy a fenyők szép harmatosak, havasak, mindent eltakar a selymes takaró, s a lapátra olyan nagyon nincs is szükség. „Innen nézve” – jut eszembe, s már a kedvem is jobb, megyek is. És drukkolok, hogy még essen hó. Rendes kis félméteres hó! Hogy a gyerekek hóembert építhessenek répaorral, szénszemmel, lábos kalappal; a fiatalok pedig szánkózhassanak és síelhessenek, s akiknek úgy rendeltetett, csak gyönyörködjenek a hópelyhek napos, holdas csillogásában. De jó is lenne felmenni a Tátrába! Méteres hóba vájt ösvényeken andalogni, szikrázó napsütésben, csípős kis szellő elől gallér mögé bújva, gondtalanul nagy kesztyűs kezedet a kezembe fogni. Lovas szánt szerezni és kihajtani a fenyvesbe szilaj jókedvvel. Az elegáns szálloda éttermében forró húslevest kanalazni, és vacsora után, ha leszáll az est, ámulva, borzongva bámulni a fekete hegyeket és a zord Kárpátok gerinceinek körvonalait. De jó is volna a kilátó padjáról belenézni az égboltba, ahogyan még soha, s keresni a csillagok között a mindig elbújó rendszert. Végre meglátni a Göncölszekeret, a Nagy Medvét és az Ikreket! A hold sugarai is melegítenek itt, s a lámpák is selymesebb fényt árasztanak, mint lent a völgyben. Hóbundában érkeznek a fények és hangok a Grand Hotel felől. Nevetve, egyensúlyozva, dülöngélve, saját lábnyomainkba lépve, de jó lenne még egyszer Ó-Tátrafüreden, jégrojtos teraszokon forralt bort inni, s a sok bajt, veszélyt, félelmet feledni. Az érfalakat, daganatokat, sírt, s magányt.

Megérkeztünk! – hallom távolról. Összerezzenek, mint akit lelepleztek. Kietlen tájon állunk, előttem egy hatalmas kémény ontja a füstöt. Hamuszürke az ég. Hol a Nap? Merre jár? Miféle táj? Kérdőn nézek a sofőrre, szemében biztató mosoly.

Egy év megint elmúlt. A második. Most újra feltehetem a kérdést: mi is történt velem? Lám ezt a könyvet megírtam, fát is ültettem, és újabb unokám született, fiú! Az Őrangyalom, bár alig látom, biztosan figyel, mert a múló remény, s az álarcos hisztéria még nem szegte kedvemet, hogy minden áldott nap felébredjek, s a jégrojtos teraszon az Úrnak az életet megköszönjem.