Péntek Orsolya

Vélemény és vita

Január 19.

Lókötő a földön feküdt hason, és közelről nézte a parketta erezetét.

Néha végigfuttatta az ujját valamelyik vonalon, mintha a kezével is látni akarná vagy ki akarná tapogatni az egykori fát a lakk alatt.

Kint masszív, szürkésfehér tél volt és csönd, bent meg csak a vizes mécses percegett, és olykor a betonfal adott valami hangot, mintha a csontjait ropogtatná vagy rúgna egyet.

– Hallod? Beszél a fal – mondta Hordónak.

– Te beszélsz a falnak – morogta Hordó, aki a hátán feküdt a fotelben, leeresztett kezében a kihűlt kávéval.
Kibírhatatlanul január volt.

– A hőtágulástól van – tette hozzá, és ásított.

– Márpedig a fák is beszélnek – ült fel hirtelen Lókötő.

– És mit mondanak? – kérdezte Hordó előrehajolva, tettetett érdeklődéssel.

– Az úgy kezdődött – válaszolta Lókötő, és törökülésbe ült a földön –, hogy gyerekkoromban észrevettem, hogy más lesz a törzs színe, ha jön az eső. Mielőtt jön az eső, az Isten lenyomja az eget a földre. Rászorítja tiszta erőből. Akkor a fák törzse besötétedik, és megváltoznak a hangyák útvonalai. Idegesek lesznek, mint a teraszos kávéházak pincérei a tengerparton, ha jön a zuhé. Ugyanúgy szaladgálnak, mint azok, amikor szedik be a rattanfotelekből a párnákat – mondta. Hordó rámeredt.

– Most, hogy mondod – motyogta, és eszébe jutott egy nagyváradi kert. Pécsett és Váradon legalábbis a kertek hasonlók. De olykor az utcák is.

– Aztán amikor már igazán pillanatokon belül jön az eső, akkor sóhajtozni kezdenek a fák. A szelet várják, az kell nekik, hogy hangjuk legyen. A cseresznyefáknak mind mély férfihangjuk van. A dióknak is, de azok lágyabban beszélnek: érzékenyek. Könnyen is törnek az ágaik. A sárgabarackfák vihognak, mint a lányok, még öregkorukban is, és ők tudnak sírni is a legkeservesebben. Elég egyetlen vihar, és oda az egész termésük. Néha én is velük sírtam – mondta Lókötő, és emlékezett rá, hogyan rohant ki gyerekkorában egyszer egy júliusi felhőszakadásban a villámok alatt, hogy átölelje a fa törzsét. Később azt hitte, azért menekült meg a gyümölcs, mert vigyázott rá.

Hordó feszült figyelemmel hallgatott.

– A ribizli és az egres mocskos, pletykás népség. A szomszédokról mindent tőlük tudok. Az almafák viszont egytől egyig varázsfák.

A goldennek – észrevetted? – mindig szabályos a törzse. Sima és ruganyos, mint a keleti harcművészek. Alig beszél, de akkor mindig mond is valamit. A jonatán: lovag. A nyári alma meg olyan, mint Fantaghiró. Na, vele igazán jóban voltunk – nevetett fel, és ahogy a fákról beszélt, maga előtt látta valamennyi törzsének az összes göcsörtjét, az ágak irányát, és hallotta, ahogy roppannak a kezében száraz gallydarabok, máskor hogy hogy sóhajt fel a mandula, mindig a mandula, legelőször tavasszal.

– Ismered a mandulafák első sóhajtását? – kérdezte Hordó abban a pillanatban. Megint átment a gondolat.

– Pécsett aznap kezdődik a tavasz, amikor megjelenik a kertünkben a mandulafán a legelső virág. Minden reggel megnéztem, már február elejétől. Rómában olykor már januárban nyit.

– Állt merészen a télben? – kérdezte Hordó, aki egy váradi mandulafára gondolt és a városra, ahol megmarad a pálma és a leander odakint, aztán, ahogy beléhasított a fájdalom, felült. Várad klímája mindig is különös volt.

– Minden évben a lehető legkorábban virágzik 1458 óta. Mint nálatok. Janus mesélte – mondta Lókötő, az ujját a parketta erezetén végigfuttatva újra meg újra.

Hordó elgondolkodva figyelte a Hármashatár-hegy felett az eget.

– Janus – sóhajtotta, és Lókötő sóhajtott vele.

Haza akarok menni – gondolták egyszerre, és Hordó látta magában a Macskadombra kapaszkodó, kanyargó, zegzugos utcát, Lókötő meg a pécsi kertet és a kert végében a barackfát. Aztán január lett megint. Január 19.