Úgy, ahogy a kamasz fiúk szoktak azokban a nadrágokban, amelyeknek az ülepe valahol a térdüknél van, Lókötő meg, aki nem fért el harmadiknak mellettük a négyüléses helyen, a szomszéd boxban bámulta a szombatot a pomázi megálló aszfaltján. Késő nyár volt vagy kora ősz, az a szemcsés idő, amikor reggel még látszik a lehelet és belepárállik az ablakpárkányon felejtett kávé az éjszakai hidegmaradékba, de tízre már úgy ragyog a nap, mintha csak ijesztgetés lett volna a hajnal, és tévedés este az őszi Hold.
– Ott – mondta Lókötő Zsiráfnak halkan, és kimutatott Pomáz és Szentistvántelep között az ablakon. Az egyik kis ház kéményén egyenletes csíkban emelkedett a füst az ég felé. Nézte egy ideig, aztán a maga oldalán lévő ablak felé fordította a fejét, mert eszébe jutottak azok a régi reggelek, amikor az Öreggel telepakolták a hallban a kályhát a hegyen, mintha házat építenének a tűznek, míg a szobákban szerteszét aludt a család.
– Meggyújtod? – kérdezte olyankor az Öreg, és a kezébe adta a gyufát, aztán elmesélte, hogy a kályhában lakik egy ördög, aki minden elszakadt, eltört, elhajlott és eltűnt dologért felelős. Télen, amikor Lókötő elnézte a havat, az orrát az üveghez nyomva, mintha puhán, szépen hullana ő is vele, hallani vélte, ahogy az az ördög a kéményben, aztán a kályha vasajtaja mögött motoz, máskor a tűznyelvét öltögette a sötét szobákban, ahol jó félni.
– Maradsz? – rezzentette fel Hordó a Rómainál. Épphogy le tudott ugrani.
Hárman háromfelé indultak volna, de aztán Hordó intett a fejével. Előttük egy férfi kézen vezette a kislányát, és valamit beszélt neki. A gyerek olykor fel-felrúgta maga előtt az avart.
– Fejezd be – hallották, és Zsiráf felszisszent, de mentek utánuk tovább. Amikor a gyerek hátranézett, Hordó meghajolt felé. A kislány arcán táncolni kezdtek a szeplők, ahogy visszamosolygott, aztán megrángatta az apja kezét.
– Miért esnek le a levelek? – kérdezte, és kitekeredett nyakkal várta a választ a magasból.
– Mert ősz van – hangzott lakonikusan, és Hordó akkorát rúgott egy kupac összegereblyézett avarba, hogy szerteszállt az egész, színek szerint.
Megálltak, hogy eldöntsék, mi legyen, de abban a pillanatban a kislány is megállt, mintha a lecsúszott, csíkos zokniját igazgatná, és hátrasandított, hogy ott vannak-e még. Menni kellett tovább.
– Ez a tengerpart? – kérdezte a gyerek, amikor a Dunához értek, és Hordó ökölbe szorította a kezét, úgy drukkolt, hogy a férfi, aki nem volt se fiatal, se öreg, se szőke, se barna, se magas, se alacsony, eltalálja a választ.
– Beszélsz hülyeségeket. Ez a Duna – válaszolta az apja ingerülten, aztán, ahogy a kislány keresett valami követ a lábánál, rászólt:
– Egyenesen dobjad! És a kislány eldobta, hátrahajtott törzzsel, bele a semmibe, de a kő lecsúszott a part ferde falán.
– Eh – mondta az apja. A gyerek lépett kettőt a víz felé.
– Ne menj le. Nem tudsz majd visszajönni – szólt rá a férfi, és álltak ott tovább, a gázgyár és a bicikliútra vezető híd között, félúton. Hordó először Lókötőre nézett, aztán Zsiráfra.
– A tenger! – ordított, ahogy a torkán kifért, és lerohant a ferde parton a vízhez.
Az apuka, aki nem volt se fiatal, se öreg, se szőke, se barna, se magas, se alacsony, elhűlten nézte a nagy darab, copfos embert, aki beletérdelt a sárba, aztán feldobott valamit a part szélén integető Zsiráfnak.
– Drágakő – üvöltötte, hogy zengett a part. Amikor a kislány felkacagott, és végre táncolni kezdtek a szeplők az orra tövében megint, Zsiráf továbbpasszolta a követ Lókötőnek.
– Jáde a Kincses szigetről – kiabált vissza neki Lókötő, alaposan megvizsgálva a kavicsot, aztán a kislány lába elé gurította, aki épp csak fel tudta kapni, az apja már rángatta is el.
A lakótelepre visszavezető út közepéről intett vissza nekik, és Hordó látni vélte a jádét a két behajlított ujja alatt.