Italia mia

Csakhogy a toszkán táj varázsát át kell élni – és 2018 nyarán ez bizony egészen sajátságos fénytörésekben lehetséges.

Gina Lollobrigida még valamikor 1973-ban jelentette meg fotóalbumát Az én Olaszországom (Italia mia) címmel. Csodaszép képek, forró vallomás a szülőföldhöz – az én Olaszországom, a mi magyar Itáliánk itt a 32 fokos forróságban alighanem a szeretet különleges, súlyos ellentmondásokkal és gondokkal terhes felvételeit kénytelen tartalmazni.

Bolognából Firenzébe tartva a vidék hol a Dunántúl, hol Erdély Királyhágó körüli részeire emlékeztet, leszámítva az autópályán sorra-rendre felbukkanó rövidebb-hosszabb alagutakat, amelyek végén tudvalevően már látszik a fény. Az árkádok városából Dante Alighieri és Oriana Fallaci szülővárosába, a kánikulában turisták inváziójától megszállt Firenzébe érni akár hagyományosan szép, megszokottan izgalmas élmény is lehetne, ha nem kísérnének végig makacsul az alig egy-két napos emlékképek. Amikor a világ legrégibb egyeteméről kilépve a kapuban gyönyörű, stílusos hárfamuzsikát játszó sráctól alig három lépésnyire elém toppan a nagy böhöm fekete kéregető (aznap kábé a huszadik) a szokásosnál is erőszakosabban, rámenősebben. Elhárító mozdulatomra nem tágít, „I’ve got no money” mondatomra pláne nem. Lépdel mellettem, fogdossa a karomat. És beszél, beszél, teljesen érthetetlenül, valamilyen olasz-mittudoménmilyen keveréknyelven. Egy sarok után már kissé ingerülten csak annyit mondok neki, menjen inkább haza. A hatás leírhatatlan. Valószínűleg csak a közeli Piazza Maggiore, továbbá emitt a via Farlani és a Piazza Cavour körül örvénylő tömegnek köszönhető, hogy nem ugrik nekem. De hangosan gesztikulálva-kiabálva nem tágít mellőlem, még vagy három sarkon át követ, míg végre fenyegetően, vészjóslóan eltűnik a mediterrán kavargásban.

Jó két kilométerrel odébb, a buszpályaudvar tőszomszédságában levő, árnyas-hűs hangulatú, pompásan kialakított Montagnola park képe: akár a mi II. János Pál pápa terünk, a néhai Köztársaság tér 2015 emlékezetes nyarán. Itt ugyan most igen csendesnek tűnik minden, tán a fűben szanaszét heverő sok asszony-gyerek miatt, igaz, a lépcsőkön és a pavilonok környékén hármasával-négyesével őgyelgő fekete srácok harsány ciaóval szólítanak le minden arra tévedő másfajtájút, mondanom sem kell, elsősorban és legnagyobb előszeretettel persze a lépteiket azonnal felgyorsító fiatal lányokat-asszonyokat… Amúgy: béke és nyugalom. Igaz, fényes délelőtt van a vakítóan azzurro ég alatt.

Firenzében nálam a New York Times aznapi száma, az Arno partján elköltött ebéd után lapozgatom. Nem bánom meg, hogy elhoztam a szállodából: legalább megtudom, mi is igazából a migrációs válság. (What is migration crisis?, június 29.) Az első oldalon kezdődő elmemű elkövetője bizonyos Patrick Kingsley, annyit lehet megtudni róla, ő a lap „nemzetközi levelezője” („interna­tional correspondent”), tudósítóként Törökországban székel, és korábban a Guardian külpolitikai szakírója volt. Két-két kép a Keleti pályaudvarról és a görögországi Leszbosz szigetéről – 2015 szeptemberéből és napjainkból. És máris tisztában illene lennünk a felszabadító, gyönyörűen hazug ténnyel: tiszta pánik volt az egész, migrációs válság nincs és nem is volt, ha volt is esetleg valami, rég vége, ma már pláne nincs semmi, csak megszokott nyugalom és álmosítóan ásító Baross tér és tengerpart, mindössze – írva vagyon – Orbán és a hozzá hasonló populista-nacionalista-masiniszta ördögfattyak pumpálták föl mértéktelenül az egészet saját hatalmuk megszilárdítása érdekében.

Ha lehet, még szebb a lap másnapi írása. Önkínzó élvezettel ezt már Modenában olvasom, ahol, ha lehet, még több a migráns, mint a jóval nagyobb Bolognában vagy Leonardo da Vinci, Michelangelo, Botticelli, Benvenuto Cellini és Zeffirelli Firenzéjében. Ebben a Szeged nagyságú városban, Luciano Pavarotti szűkebb pátriájában és az olasz autóipar fellegvárában (Ferrari, Lamborghini, Maserati) ahogy számolgatom, minden harmadik-negyedik ember lehet fekete vagy burkát viselő nő gyerek(ek)kel, a lapban viszont egy hamburgi, Wolf Bermann nevezetű „énekes és dalszövegíró” németből fordított cik­kében megállapíttatik, hogy a szerző, aki persze humanista és két szörnyű diktatúrát – a barnát és vöröset – élt át, az NDK-ból 1976-ban került Nyugat-Németországba, s Angela Merkel tragédiáját (The tragedy of Angela Merkel) abban látja, hogy miután három évvel ezelőtt „megmutatta Európának, milyen lehet az emberi ésszerűség barátságos arca”, nem tudta kellő hatékonysággal rábeszélni Európa vezetőit e politika következetes folytatására… És még kifejti: „Féltem Európát, és reménykedem Európa miatt.”

Ebben akár egyet is érthetünk, sőt. Hogy mi lesz ezzel a rengeteg jövevénnyel és (főleg!) mi lesz „az isteni Lollo”, azaz Gina Lollobrigida, továbbá az én – a mi – Itáliánkkal, az már egészen más kérdés.
A reménység, akit errefelé Matteo Salvininek hívnak (egyszer magyarul beszélve emlegettem a nevét a kocsmában, két ember felkapta a fejét, és kedvesen odaintett), azt mondja, ledöntjük Brüsszel fa­lait, és jövőre létrehozzuk a hasonló gondolkodásúak összeurópai szövetségét. („Egyébként számomra
a populista kifejezés dicséretnek számít”, tette hozzá.) Nagy kultúra, mesebeli városok, tájak, aranyos, szívbéli emberek – Ringo, dove vai, énekelte valaha valamelyik régi kedves olasz dalnok, Bobby Solo. Igen: Italia mia, hová mégy?