Isztambul

Sokan sokfelé jártak, együtt és külön, és ha külön mentek, összerakták a városok arcát szavakból és képekből. A váro­saik arcát. Az összes Isztambult vagy az összes Debrecent. Volt olyan város, amely Éva szerint teljesen máshogy nézett ki, mint Lókötő szerint. Még csak nem is hasonlított. Éva szerint Velence például nő és középkorú, Lókötő szerint minden sarkon más, mert Velence a maszkok maszkja és ott van a világ kulcsa valahol, Zsiráf szerint Velence türkizkék, aranyokker, esőszürke és borostyánszínű, Hordó szerint meg Velence büdös. De most Isztambult próbálták összerakni, mint egy közös festményt Zsiráf valaha világos parkettáján. Már látni vélték az alapszíneit.

– Minden íz és szag és szín valahonnan régről ismerős. De a város nem az. Mintha két réteg lenne, mint egy olyan vásznon, amelyen egymásra festettek két képet, érted? – fordult Hordó felé.

– Az alsó kép vagy a felső kép ismerős? – kérdezte Hordó látszólag unottan. Mindig így kérdezett. Mintha halálosan, elviselhetetlenül unná mindhármukat, különösen Évát. Mégis mindenre emlékezett. Pontosan emlékezett arra, hogy mit mondott Lókötő 1999. augusztus 13-án délután azon a padon a Városligetben, amikor nem volt pénzük, csak egy sörre – hármuknak –, és amikor Éva befutott egy kis üveg vodkával, kezet csókoltak neki. Vagy a vodkának. Ezt még a mai napig sem döntötték el, pedig vodkát évek óta nem ittak. Hordó azt mondja, a vodkát kinövi az ember. Mint ahogy az ügyeket is. Csak a kóborlást, azt nem lehet kinőni.

– Az alsó kép ismerős. A színek meg a szagok. De a város, az nem. A házak idegenek. Meg a villamos is – mondta Zsiráf, és ahogy Lókötő felnézett, észrevette, hogy Zsiráf szeme a délutáni napban most világossárga, és nem zöld, ahogy szokott.

– És neked? – kérdezte Hordó Évától, és ásított.

– A gránátalma. Meg az öböl. És a gyerekek szeme. Egy csomó fekete gyémánt – mondta Éva nagyon halkan. Az utóbbi időben csöndes volt, Hordóval sem vitatkozott, és legalább három hete nem nevezte sem hülyének, sem állatnak. Lókötő egyre jobban aggódott értük.

– This is a beginning of a beautiful friendship – mondta magában, aztán hangosan hozzátette:

– A faszénparázs keserű füstje hajnalban és a müezzin első reggeli kiáltása, amikor félig még fekete, félig már sötétkék az ég, november közepén.

– Ez az! – csapott a földre Zsiráf, és felpattant.

– Az ugyanaz a szag, mint amikor nagyapám begyújtott minden reggel. A kályhaszag – mondta, aztán visszaült. Újabb mozaikkocka került a kettős képre.

– A fejek – mondta lakonikusan Hordó. Mindhárman ránéztek. Elég volt ránézni. Évek óta gyanították, hogy 1660-ban valamelyik őse ott volt a váradi vár bevételénél. A törökök között.

– Ugorjunk – mondta Zsiráf. Hordó elvigyorodott.

– Tetves janicsár – mondta Éva halkan, és Lókötő megkönnyebbülten felsóhajtott. Begin, began – morfondírozott. Sohasem találta el pontosan az angol igealakokat, csak úgy körülbelül.

– A kávé – jelentette ki Hordó, de még ki sem mondta, amikor Lókötő már belekotyogott:

– A dzsezva.

– Az mi? – kérdezte Éva.

– A kávéfőzőedény. Keresztanyám is abban főz még mindig Zágrábban – mondta Lókötő, és érezte a kezében a mozdulatot, amikor fel kell emelni egy kicsit.

– Ha nem érzed azt, hogy meddig fog feljönni, kifut. Előbb kell felemelni pár másodperccel, minthogy feljönne, aztán vissza. Háromszor. Egy pestinek se lehet megtanítani – mondta gőgösen.

– A kék mecset kertje – mondta Zsiráf.

– A mecset? – kérdezte Éva.

– Nem, az nem érdekes. Csak a kertje – válaszolta Zsiráf, és Éva ránézett. Nem hiába ismerték egymást gyerekkoruk óta.

– Jobb kéz felől a tekert törzsű fa? – kérdezte, és Zsiráf bólintott. Mi más. A dél-budai kert, egy az egyben.

– Az Hagia Sophiába vezető félhomályos feljáró, aztán a Krisztus-arcon a fény. Balról jön – mondta Éva, és Zsiráf, mintha leejtene egy képdarabot, épp középre, kinyújtotta a kezét.

Nézték a padlót vagy egy percig. Aztán Zsiráf meghajolt.

– Hölgyeim és uraim, Isztambul.